Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)
Néha tréfálkozva mondta, hogy ö bizony ezeket nem rajzolta. „Hát kicsoda akkor?” — kérdezte a felesége. „Kérdezd meg a Jung Institut-ot Svájcban!” (1965.) A modern gondolkodók lélektanának zennel való rokonságát ma Ázsiából nézve is így látják. De az általad feltett kérdésnek van még egy megválaszolatlan pontja, mégpedig az, hogy volt-e Szabó Lajosnál explicit művészeti vagy általános értelemben zen-opcióról szó? Utolsó éveinek egyik betegeskedése idején Ágnes felesége a könyvtárból egy művészettörténeti és buddhológiai zen-kalligráfiai szakkönyvvel lepte meg (1966). Szabó: „Egész köteteket kellene írnom csak azoknak a kategóriáknak a megértéséhez, amelyeket a dologhoz ismerni kell.” Ezek szerint oly közel érezte magát a zen-kalligráfiához, hogy az azt megvilágító (existenzerhellende) kategóriákban a saját képírásos dialektikájára ismert. Ráadásul ott is és nála is a pusztán szórakoztató elem a margóra szorul, vagy cseles, kétfenekű. „A grimaszos, vagy ronda se karikatúra” — mondta, — „hanem karakterisztika.” Negyedik kérdésed úgy kezdődik: „Egyszer úgy beszéltél Lajosról, mint Zen-mesterről.” Nos, ha erre a kérdésre azt felelem, hogy „igen világos: Szabó Zen-mester volt,” akkor Huang-po (9. sz.) csan rendfőnök, akitől igazán tartok, legorombít a sárga földig. Igaz ugyan, hogy ezt még jobban meg kell tennie, ha én kicsit haboznék, és aztán tagadnám, hogy Szabó az lenne. * Szabó Lajos egyik kiállítási katalógusában képeinek nagyrészét így nevezte: zen-projekció.19 „A történelemnek vannak olyan csodái, mint a gótika meg a zen” — mon- dá egyszer. * Szabó Lajost könnyű nem érteni: csak az kell hozzá, hogy valakit ne érdekeljen különösen az alávalóság, a hazudozás teoretikus és praktikus változatban, kizsákmányolás, az államosított és nem államosított gengszterizmus, perverzió és annak megszentségülése. Mi több, már annyi is elég az általa képviselt gondolattendencia utálatához, ha valaki érdeklődik ugyan élet és társadalom előbb felsorolt mérges bogyói iránt, de csak utálattal. Minden rokoni érzés nélkül, csak görcsös elhatárolódással, vakon az iránt, hogy a puszta megtorlás ideája, impulzusa mögött mi rejlik. Szabó barátunk mélységes sajnálatát nem korlátozta a halálraítéltekre, vagy a bezártakra. „A szép az igazság egy formája, amely rokon az értelemmel és a szellemivel...” (Dortmundi kiállítás-katalógusból, 1960.) összefoglalva: tapasztalatom szerint mennél felületesebben keressük a rokonságot a zen-festészet és Szabó Lajos képírásos dialektikája között, annál kevésbé lehet azt felfedezni. 934
