Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
viszont a három rádiusz közül olykor egy másik világlik ki jobban. Ha mostantól kezdve éppen az esztétikum problémaköre kerül előtérbe, ez voltaképpen csak azt jelenti, hogy erre irányítjuk figyelmünket. Magának a prizmatiká- nak a három rádiusza itt is mindenkor jelenvaló lesz és áthatja egymást. Éppen ezért szabólajosi esztétikáról pusztán önmagában egyáltalán nem is beszélhetünk. Minden megállapítás, minden felmerülő esztétikai jelenség ennek a prizmának fénytörésén át lép elénk. Jól megvilágítja ezt az alábbi, primeren esztétikai meghatározás, a maga megint csak hármas posztulátumával: „Az ábrázolás végső és szélső lehetőségei: a testi, a lelki és a szellemi ábrázolás! Az emberi ábrázolóerő e teljességét reprezentáló alapirányok felé kell fordítanunk figyelmünket, ha az absztrakt művészet és a rousseauista természet-regressziók terméketlen hintapalin- tájából ki akarjuk ragadni a művészi öntudat ábrázolására hivatott esztétikai teóriát.” Ezt egy másik helyen még szigorúbban fogalmazza meg: „A testilelki ábrázolás ereje, beidegzése és ügyessége mint a művészet előiskolája, ott és úgy válik a tulajdonképpeni művészet valóságává, ahol és amikor a szellemi ábrázolás jut szóhoz.” És végül: „mit értünk szellemi ábrázolás alatt? Minden igaz művészet egyetlen témáját: az embert, a karakter bukását vagy helytállását a rázúduló kérdésekkel, feladatokkal és eseményekkel szemben.” Az esztétikai alapkategóriák olyan problémakörré tágulnak itt, amelynek minden pontját a szellemi ábrázolás szándéka, képessége és akarata határozza meg. Dante és Shakespeare, Dosztojevszkij és Ady az emberi lét drámájának mélyvilágában szikráztatják fel karakterek és sorsok dialógusait. Mint ezek az irodalom köréből kiragadott nevek is jelzik, Szabó Lajosnál, aki mindmáig a legmodernebb gondolkodók közé tartozik, az értékelő elemzésnek az irodalomban sem kritériuma az aktuális modernség (noha a felvillantott nevek közt pl. Joyce, Pound, Szentkuthy stb. többször is reflektorfénybe kerülnek nála). Legyen szó akár irodalomról, akár művészetről, az értékelő magatartást ebben az esztétikában mindig a forma jelenvalósága szabja meg. „A forma a megvédett, a megtisztított mondanivaló — mondja Szabó Lajos. — A forma sűrített tartalom.” Vagyis: „A forma a testet öltött szó analógiája.” Irodalmi elemzései leggyakrabban Dosztojevszkijre és Adyra vonatkoznak. Amikor Miskin herceggel vagy a Karamazovok valamelyikével példázza szemléletét, élesen megvilágosodik, hogy Dosztojevszkij egy-egy alakja csakugyan „a testet öltött szó analógiája”. Mert a számára legfontosabb író és a legnagyobb magyar költő, sőt Szabó Lajos egész szellemi égboltjának két sarkcsillaga, az isteni és démoni létet fürkésző Dosztojevszkij- és Ady-tekintet éppen ott világít, ahol Szabó kutatásainak fő forrásvidéke rejlik. Mindketten olyan alkotóképzelettel formálják mondandóikat, amely messianisztikus hitből fakad. „A hit: forma — írja Szabó Lajos. — A hit: életünknek a legszigorúbb, mindig megújuló maximális mértékek perspektívájából való látása és formálása. A hit mint forma: életünknek az alany-tárgy korrelációban való megújuló tárgyiasítása: áldozat.” A miskini lemondás realitása az áldozat legintenzívebb megjelenítése az irodalomban. Az intenzitás: „minden a végkifej léshez, az egyetlen ponthoz viszonyul. Ennek az egy ponthoz viszonyulásnak végtelen esztétikai variálásával találkozunk itt.” Az áldozat realitása passzívabban jelentkezik a Miskinnel sok tekintetben rokon másik Dosztojevszkij-hősnél, Aljosá- nál. Az ő alakja így nem telítődik annyi feszültséggel, ugyanakkor átvilágí- tottabb, egyértelműbb lényében — kisebb izzással, de — könyebben ismerhető fel az egyetlen ponthoz való reláció. 896
