Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
(se pro — se kontra) Ady értékelésének megközelítésére. Ami odáig történt, az sem vált irodalmi közkinccsé.* És Adyt a legkevésbé lehet a tisztán és pusztán irodalom getto-kalodájába még látszat szerint sem befogni. Ady értékelése körüli küzdelmekben holnapi létünk minden fontos kérdései és perspektívái összefutnak: az egyetemes Európa, a magyarság, a szociális kérdés, a zsidóság, a szabadság és az egész jövő fejlődés kérdése. Ezektől a kérdésektől visszafelé haladva lehet megérteni és megmagyarázni olyan kisebb, de még mindig nagyon fontos irodalmi, irodalompolitikai kérdéseket, mint amilyen... az egész Ady—Babits—Kosztolányi-revízió ügye.” (1943. szeptember 10.) Az ilyen spontán, olykor egész lazán fogalmazott megnyilatkozások mindig a belső műhelymunka irányára, egy szűkebb szellemi kör elvégezni való feladataira utalnak. „A feladat — írja egy későbbi jegyzetében, ekkor már széles ívben, de konkrét igénnyel összefoglalva az aktuális követelményeket —: a közvetlen tapasztalás nyelvére lefordítani a krónikák adatait. Egységes komp- likációs térként fogva fel a történelmet. Egyrészt ez a teljes törvényszerűség, másrészt ez a rész-szubjektivitás a feladatunk.” A történelmet itt kierkegaardi értelemben „örökkévalóság és idő emberi feszültségeként” exponálva, Szabó kifejti, hogy a jelen történelmi gondolkodásban pusztán inorganikus egymás- alattiság uralkodik, s ami domináns, az mind csak társadalom-, illetve gazdaságpolitikai történés. „Művészek és esztéták viszonylagosan magas öntudata számára is csak az a történeti esemény, hogy Napóleon megnyert egy csomó csatát. Hát még milyen kevés történész van, aki Cézanne egy sor képét jelentékeny szériának tartja.” Mert „nem voit annyi játékosság a történelmi hipotézis-alkotásban, hogy kikísérletezték volna, melyik a döntőbb. Nem tudták hipotézisként kezelni, hanem eleve dogmatikus meghatározottságként jelent meg, mintegy szervült rabszolgatekintetként, amely bizonyos magasságokon túl már nem tud nézni.” Szembetűnő, hogy ebben a gondolatmenetben a szokott történelemfelfogást már egy képzőművész, és éppen Cézanne életművén méri le Szabó. Cézanne neve egyébként a továbbiakban mindvégig mértékként jelenik meg. Ám mindenekelőtt tudomásul kell vennünk annak a komplikációs térnek a centrumát, amelyet Szabó Lajos történelemnek nevez. Annyi már nyilvánvaló, hogy azt a gondolatvilágot, amelyet a harmincas években a Teocentrikus logika tár elénk, Szabó a második világháború után továbbalakítja, és prizmatikus hármasegységét: esztétikum—etikum—logikum (érzelem—akarat—értelem) rádiuszait még szorosabb egymásrautaltságukban jeleníti meg. A trinitárius felfogás ilyenformán minden relációban végigvonul Szabó Lajos gondolatvilágán. A testet öltött logosz gnosztikus-krisztiánus alapeszméjének 20. századi továbbsugárzása: az ebneri én-te-szó hármas összefüggése. S ez a hármasság természeténél fogva — a formát öltött sejtések és gondolatok közlése és megvitatása révén — az egyetlen lehetséges szellemi szituációban: az első és második személy közti párbeszédben valósul meg. A kérdésfeltevés szubjektív relációban is az abszolút válaszra irányul. Alapintenciója: a centrum keresése. Minden igazi párbeszéd egyetlen vektora Isten. Szubjektum és objektum viszonya az igazság megismerésének reményével és céljával válik hatékonnyá. Itt a teocentrikus logikából kibontakozó priz- matika egyik sugara, az etikum kap különös hangsúlyt. Egyéb aspektusokban * Itt Földessy Gyula Ady-tanulmányaira céloz, amelyekről más leveleiben nagy elismeréssel ír. Időközben megjelenik Földessy új könyve: Ady, az ember és a költő. Bp. 1943. Exodus. 895
