Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
MÁNDY STEFÁNIA Mértéktan és szivárványtanítás AZ ESZTÉTIKUM SZABÓ LAJOS PRIZMATIKÁJÁBAN „Mi szépít a messzeségben? mi látható messziről? roppant erők, izzások, nagyságok-----F ormák! a részletek felivódnak! a részletek holdudvar-szolgálatot tesznek: így nyernek méltóságot!” Amikor Szabó Lajos ezeket a sorokat írta, sokirányú kutatómunkája közepette már élénken foglalkoztatták irodalmi és művészeti problémák. Hiszen a mottó maga is a negyvenes évek elejéről származó Esztétikai jegyzeteiből való. Innen, messziről pedig jól láthatók azok a roppant erők és izzások, amelyek gondolatvilágát áthatották. Természetes hát, hogy teljességre törő életprogramjában az alkotóművészetek mind nagyobb szerepet kaptak. Visszatekintve az egész útra, ezek az esztétikai elemzések és meghatározások még döntőbb súllyal esnek latba, ha már tudjuk, hogy Szabó Lajos életének mintegy utolsó másfél évtizedében maga is gyakorló képzőművésszé lett. Kalligráfiáinak lendületében, a legérettebb rajzok egyívű gesztusában a szabólajosi prizmati- ka elementáris iniciáléira ismerhetünk. Intenzitásukkal a gondolat hangrobbanásai, az emóciók szikratáviratai sürgetnek megérteni valamit abból, amit ez a 20. századi magyar avantgarde gondolkodó képi jelekké kényszerült sűríteni. Szabó Lajos prizmatikája esztétikum, etikum és logikum szétválaszthatatlanságát, kölcsönös áthatását, s ennek a hármasegységnek szüntelen belső örvénylését jelenti. E szakadatlan örvénymozgásnak mindenkor megvan a maga stabil vonatkozási pontja, amelyet már a Teocentrikus logikából ismerünk. Az ember teomorf (esztétikum, etikum, logikum egységének gyökere maga a szakralitás), és ez a tény csak a nyelv teljes realitásában nyeri el értelmét: nyelv és gondolkodás egységében. A szó, nyelv, logosz eredeti értelmének megvilágítása kapcsán Szabó a nagy gondolkodók egész sorára hivatkozik, Goethétől a romantikusokon át a dialogikus gondolkodókig. Ebből a felsorolásból természetesen J. G. Hamann sem hiányzik. „A költészet az emberiség anyanyelve; amint előbb volt a kertészet, mint a szántás-vetés (ld. Mózes I. 2, 8—15); előbb a festészet, mint az írás, előbb az ének, mint a beszéd.” — Így írja le Hamann a teremtés alapmozzanatait. — A természet első megjelenése és első öröme egyesülnek a szóban: »-legyen világosság!-« Ezzel kezdődik a dolgok jelenlétének érzékelése.” Másutt pedig a valóságnak ezt a konkretizált transzcendenciáját röviden így fejezi ki: „Ami a hit a vallás birodalmában, az a művészet birodalmában a műalkotás.” A goethei „Urphänomen”, az ősjelenség, más szóval a teremtett természet tehát a mitikus régiókból a kutató szellem révén a vizsgálódás szférájába lép. Szabó Lajos ilyen világosságban látja a lidércei közül kilépő Ady Endrét (és még élete vége felé is változatlan súllyal érzékeli a „mázsás harangnyel893
