Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Fogarassy Miklós: Mi van a határon? (Fabó Kinga tanulmányairól) (kritika)
tudományosnak, vagy esztétikusnak, azaz egyénien kereső-csapongó írásfajtának kell lennie. A kötetben közölt dolgozatok számottevő hányada jegyzetekkel, bibliográfiai apparátussal van ellátva, ami lehetne még merő formalitás is, csakhogy vonalvezetésük, eszes, kifejtő logikájuk, kiinduló tételeik bizonyításainak folyamata is szaktudósi gondolat járást mutat. A többi — elemzések, recenziók, tudós eszmefuttatások, esszék — is a racionális-tudományos és láttató, képszerű megfogalmazás lehetőségeit együttesen kívánják kamatoztatni. Mivel bennünk, olvasókban is megvannak — sejthetően rossz befogadói prekoncepciókként — ezek a tanulmányfajtákat érintő elválasztások, örülnönk kell, ha valaki — mint szerzőnk — újszerűén nyitja össze a határokat. Így hát elmondható, hogy Fabó Kinga egyfajta „korrekt avantgarde” tudományos szemléletet képvisel és gondolatai írásos feldolgozásainak sorában is újnak tetsző esszéprózát ír — bárcsak e vonásokban egy újra törő nemzedék típusát remélhetnénk megjelenni benne. Mi a tudományos muníciója, milyen szellemi hagyatékot kamatoztat? Mindenekelőtt friss tradíciókat — s ezzel a kötet élén szereplő nyelvi-irodalmi tanulmányokra térünk — főként az 1960—70-es évek nyelvészeti kutatásait, amelyek a kommunikáció egészét, a nyelvi funkciókat, az érzelmi hatásmechanizmusokat állították új megvilágításba a korábbiakat meghaladó eredményességgel. A szerző ismételten utal arra a helyzetre, amelyben a nyelvtudományi kutatások és az irodalmi kifejezésformák párhuzamos fejleményei foghatók. Fabó Kinga szempontjait, érvrendszerét figyelve támadhat olyan sejtésünk, mely arra utal, hogy ezek a nyelvi-művészeti jelenségek a „levegőben voltak” és hogy a századközép utáni kor tendenciái, törekvései szinte egyidőben nyilatkoztak meg — mondjuk — egy amerikai nyelvtudós és egy magyar író vagy költő dolgozószobájában. Persze a dolog nem ilyen viccesen „misztikus” Fabó Kingánál sem; a korszellemről ma már tudjuk, hogy nem titkos kísértet. A határon című kötet meg is jelöli a 20. századi gondolkodásnak azokat a filozófiai tendenciáit, amelyek tudományt is, szépirodalmi alkotást is inspiráltak, nem is beszélve a kor közös élménytartományairól és a kihívásaira adott válaszokról. Fabó Kingánál a legfontosabb „közös ős” Ludwig Wittgenstein (nyelv)filozófiájában keresendő, ez a referencia ugyanis végigvonul a gyűjteményén: megkockáztathatjuk azt, hogy számára a zseniális bölcselő gondolatai olyan kulcsok, amelyek szinte egyformán jól nyitják a nyelvi és az irodalmi kifejezés zárait. Mutatás mutandis ez is az 1960—70-es évek szellemi érdeklődésére megy vissza, az akkori szaktudományos és irodalmi eszmélkedés Wittgenstein-recepciójára. Úgy látszik — kötetünk is arra vall —, hogy a nyelv és a világ, a nyelv és az én viszonyáról tett wittgensteini határmegállapítások ma is termékenyítőek lehetnek. A Nyelv és az önazonosítás, a Nyelvi fordulat az irodalomban, A nyelv emotlv funkciója, Az érzelmi hatástalanítás módjai a művészi szövegekben cíímű négyes tanulmánysorozat tartozik a dolgozatoknak ebbe az első körébe. Az fűzi össze őket, ezeket az 1978 és 1985 között készített írásokat, hogy a szerző szinte mindegyikben a nyelvészet felől közelít a modern magyar irodalom pár jellemző tendenciájához, újabb és újabb elemzésekkel, szempontokkal gazdagítva vizsgálja bennük irodalmi példáit. Az a tudományos ismeretanyag, melyet általuk közvetít, szolid és érdekes, a dolog bökkenője csak az, hogy amit a segítségükkel főbb irodalmi példáiról (Tandori-, Mészöly-, Nádas-, Somlyó-, örkény-művek) megállapít, az vagy hideg-rideg — vagy méginkább: kilúgozott — általánosság, amellyel csak azt éri el, hogy ezeket az újszerű, kortársi műveket új skatulyákba és tégelyekbe lehet általuk rakni (és akkor már semmi vágyunk kapva-kapni az eredeti művek után, hogy újraolvassuk, -éljük őket; eszünket elaltatták, szívünkéit megnyugtatták), vagy igen vitatható tételekre fut velük az analízise. Talán mert a teoretikus módszer önkényeskedik a művekkel is, velünk is, talán a tudós eljárás fölényével van baj, mely mély, személyes művészi drámák, vehemens élet-problémák felett siklik így el, és ettől a szerző olvasói érzékenységének jó oldalai sem képesek megmutatkozni. Így lesz például az Egy talált tárgy megtisztítása és a Miért élnél örökké? köteteiben Tandoriból mégiscsak „trükkös nagymester” és egyben — a többiekkel együtt — a nyelvészeti kutatás illusztrátora. Ezek a Tandori-magyarázatok csak konzerválják, újramondják — 81
