Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Kunszt György: Szabó Lajos szemináriumai (esszé)
mély és közösség, létező és létező, jel és jel, valóság és jelenség, én és a valóság, én és a mindenség, létező és tulajdonság, egy és sok, egész és rész szétszakításának, ennek a dualizmusnak az a következménye, hogy a valóságos, élt ér té kelés rögtön a feje tetejére áll ! A másik, a tőlem független lesz a primér, az lesz a »-valóság«, az »igazság«” — hangzott Szabó Lajos egyik különösen gazdagon árnyalt és különös méltósággal kifejezett tiltakozása azok ellen a létszabdaló impulzusok ellen, amelyek a legabsztraktabb képletté és jelképpé a halmaz képzetében kövültek. ^Kettő nem létezik” — zárta rövidre tiltakozását. A halmazelméleti paradoxonok végső forrásához vezet el a falu borbélyának népszerű feldolgozásokból is ismert paradoxona, akinek mindenkit meg kell borotválnia, aki nem borotválja meg önmagát; köztudottan ebben az esetben az a paradoxon, hogy a borbélynak — feladatának definíciója értelmében — önmagát is meg kell borotválnia, ez azonban egyidejűleg tilos is neki. Ennek a paradoxonnak az alapja az önmagát elemként tartalmazó és az önmagát elemként nem-tartalmazó halmaz képzete, az önmagámnak része lenni, s az örmagamnak része nem lenni alternatívája. Az ellentmondás legnyersebb változata szerint egyidejűleg vagyok azonos és nem-azonos önmagámmal. Az ellentmondások legvégső forrására Szabó Lajos a Csándógja upanisád híres identifikációs formulájával, az „ez vagy te, Svétakétu” refrénnel utalt: mitiden kérdés visszavezethető — mondta — egyetlen ellentmondásra, az Atman-gon- dolatra, annak az állítására, hogy az upanisád bölcs tanítója — Áruni — szerint az őt faggató Svétakétu lelke a világ lényege, a valóság, de a világmindenség mégis a kérdező leikétől külön létezik: ez a végső paradoxon: „Csak az egyetlen misztérium kisugárzását ismerjük el” — zárta le a gondolatmenetet Szabó Lajos, majd ismételve azt hangsúlyozta, hogy az ellentmondások az önmagára alkalmazásnál szoktak fellépni, s idézte Schmitt Jenőt, hogy az ellentmondásosság a végtelen-probléma meg-nem-értéséből származik. A matematikai szeminárium második felében Szabó Lajos azt exponálta, amit szembe akart szegezni az uralkodó halmazelméleti felfogással: a nyelvmatézist. Ezzel az általa kreált kifejezéssel annak a meggyőződésének akart mellbevágó és elkenhetetlen nevet adni, hogy a nyelv tiszta matézis. Ezt nem csupán speciális nyelvekre, pl. a tudomány, vagy egyes tudományok nyelvére tartotta érvényesnek, hanem a nyelv mindenféle fajtájára, a költészet nyelvére éppen úgy, vagy szinte még inkább. Már az „ipari axiomatika” koncepciójának kifejtése során, a Biblia és romantikában is azt állította, hogy „az axiomatika költészet: szavak latolgatása.” A nyelv maradék nélkül, minden mozzanatában matematika, megfelelő szintű, egyetemes matézis — hangsúlyozta. Részletekbe menő elemzései szerint a működésben lévő nyelv sorbafejtett rá- mutatás, ez pedig minden fázisában konkrét rangsorolás. A nyelv minden szavát, minden mondatfelépítését mint matematikai összefüggést kell megértenünk. A szám leszűkített név; arányuk olyan, mint mozgás és változás aránya, mint mennyiségé és minőségé. A szám íz-karaktere egyetlen számnál sem hiányzik. Mi a szám? Mi a funkciója, értéke, eredete? Első hallásra abszurdumnak tűnik, hogy a nyelv tisztán matematikai karakterű, s ezért ennek kimerítően részletező bizonyítására van szükség; ennek során vizsgálat tárgya lesz: sor, sorrend, fokozás, főnév és melléknév megkülönböztetése, lényeges és lényegtelen megkülönböztetése, egymás mellé sorolás, összeadás, törés, osztás stb. Az ősnyelv és az eredeti, elvi pythagoreizmus egybeesik. A pythagoreus tanításból csak töredékek maradtak ránk; közülük kiemelkedő szellemi tétel, 875
