Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
Hogy kapcsolódik mindez ide? Az egyetlen lehetetlen kérdést kell feltennie annak, aki a bűn terhétől meg akar szabadulni. Senki nem tudja, hogyan lehet ezt a kérdést feltenni, hiszen lehetetlen kérdés; és aki azt kérdezi, hogyan lehetne feltenni, már a lehetséges kérdések közt keresi a lehetetlen kérdést. És ne felejtsük el: a feltétel nem annak a megtudakolása volt, hogyan lehet a lehetetlen kérdést feltenni, hanem a lehetetlen kérdés feltevése. Ez pedig elő-feltevés: az egyetlen elő-feltevés. Mint ilyen megelőzi annak a kérdésnek a feltevését is, hogyan lehet bármilyen kérdést feltenni, akár lehetségesei, akár lehetetlent. Az egyetlen elő-feltevés a növekvő lélek növekedése: a közvetítő értékelés és csoda között. Most tehát már nem azt kérdezzük, hogyan lehet feltenni a lehetetlen kérdést, de változatlanul az érdekel, hogyan szerezhetjük meg azt a tudást, amelyre önmagunk felvilágosításához szükségünk van: honnan meríthetjük. Szabó Lajos szellemében erre az a válaszunk: a jelből. Mivel azonban a magánvaló jel feltételezése maga az elszabadult fixa idea, pontosabbak vagyunk, ha úgy mondjuk: jel-érzékenységünkből. „Hogy mi válik jellé, érzékenységünk nívójától függ” — mondta Szabó Lajos. Ez az érzékenység: a szubjektivitás. Legáltalánosabban fogalmazva a szubjektivitás individualizált jel-érzékenység: egy létezőnek minden más létezőétől különböző jel-érzékenysége. Ez azt jelenti: képessége arra, hogy jeleket vegyen fel, akár más létezőtől, akár önmagától, és ezekre a jelekre reagáljon. Ez az érzékenységre leképezett szubjektivitás minden létezőre jellemző, nemcsak az emberre. Ez volt a magva Szabó Lajos egyik legkorábbi spekulatív gondolatának, fiatalkori pánszubjektiviz- musának, amelyet később abban foglalt össze, hogy „nincs tárgy alany nélkül”. De az eredeti koncepció, úgy ahogy Szabó Lajos éppen fel-oldódó materialista opciójából kinőtt, ennél áttetszőbb szövetű absztrakcióval közvetlenebbül szen- zualisztikus tartalmat fedett. Inkább a későbbi jelelmélet előfutára volt, azé, amelynek legérettebb formája a létezés és jelzés relativitásának axiomatikus fogalmazásába sűrűsödött. „A jel létezés jele, a létezés jelzés, a jel létező, a létező jel, a létezés jelzés létezése, a jelzés létezés jelzése — a létezők egymás számára jelzők.” Ez valóban tiszta és árnyaltan tagolt pánszubjektivizmus, és a szubjektivitás általános meghatározásának alapja. A szűkebb értelemben vett — tehát emberi — szubjektivitásban eltolódik a súlypont az „identifikációs drámára”. Az identifikációs dráma a maga egészében a nyelvmatézis. Ezúttal csak az emberi szubjektivitást közvetlenül érintő metszetéről van szó. Ezt az identifikációs drámát leggazdagabban, legplasztikusabban és legnagyobb feszítő erővel Szabó Lajosnak a lelkiismeret mozzanatait leltározó írása jeleníti meg. Ebben az identifikációs drámában dől el, hogy milyen szinten azonosítja magát valaki a növekvő lélekkel: ez a szint a szubjektivitás. Az a szubjektivitás, amiről „a radikalizmus titkával” kapcsolatban beszél Szabó Lajos: „A radikalizmus titka: a minden előfeltevést felfejtő szubjektív szándék, a szubjektív mozzanat centrumba helyezése.” — „Minden előfeltevést felfejtő” — ez annyit jelent: minden előfeltevést, kivéve azt az egyetlen elő-feltevést, ami a növekvő lélek. A növekvő lélek éppen a felfejtő, az ami minden előfeltevést felfejt. Mint szubjektív szándék fejti fel: azon a szinten, amelyen azonosulni tudunk és akarunk a növekvő lélekkel, tehát szubjektivitásunk szintjén. Ez a szint határozza meg a mindenkor „rendelkezésünkre álló legnagyobb sort”, amelyre le kell képezni, és „ez a közvetlen tapasztalás”. Amit a szubjektív szándék felfejt: a tapasztalást közvetlenségétől meg838
