Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
szőr”, ugyanolyan súlyú mozzanata az evangéliumi igének, mint az, hogy „keressétek”, és az, hogy „az Isten országát”. Szabó Lajos — Ady versének címére utalva — így beszélt erről az „előszörről”: „az elsőség jósága”. S mint ahogy a Gödel-tétellel egyértelmű és vitatechnikai és tudomány-módszertani követelmény, hogy keressük először az Isten országát, az „elsőség jósága” is hasonló pragmatikus szerephez jut: minden szellemi tevékenységben és relációban mint a szóba kerülés sorrendje jelenik meg. Szabó Lajos nem győzte hangsúlyozni ennek a jelentőségét. Hogy mit hozunk szóba először és az elsőség hangsúlyával, minden továbbit eldönt. A mennyek országát keresni és a mennyek országát először keresni ugyanaz. A mennyek országát csak először lehet keresni: aki másodszor vagy harmadszor keresi, már nem azt keresi. A mennyek országa semminek sem eszköze, csak a keresés célja, de amit másodszor vagy harmadszor keresünk, már eszköz, mégpedig olyan eszköz, ami köny- nyen bitorolhatja a cél helyét. „Az egész közösség figyelő tekintetére van szükség ahhoz, hogy az eszköz eszköz maradjon” — mondta Szabó Lajos. Ám tudjuk, hogy ez milyen ritkán sikerül: az eszköz csak ott maradhat eszköz, ahol a közösség figyelő tekintete először a mennyek országát fürkészi. De nem ritka kivétel-e az olyan közösség, amely tudja magáról, hogy nem a mennyek országát keresi? S nem ritka kivétel az ilyen egyén is? Közösségek és egyének egyaránt abban a kísértésben élnek, hogy csak másodszor vagy harmadszor keressék a mennyek országát (ha egyáltalában keresik), hiszen annyi fontos, sürgős és érdekes dolguk van. Így mi sem természetesebb, mint hogy elfogadjuk az eszközt célnak, s ha egyszer elfogadtuk, már el is mulasztottuk annak a lehetőségét, hogy a mennyek országát keressük, s nem is vehetjük többé észre, hogy nem azt keressük, hogy az eszközt tekintjük célnak. Ha mégis akadna valaki, aki felelősségre von ezért és mindazért, ami elkerülhetetlenül ezzel jár, nyugodt lelkiismerettel hárítjuk el a felelősséget: őszintén hittünk benne, hogy ez az eszköz a cél. A poklot legkönnyebben arról lehet felismerni, hogy aki odakerült, nem tudja, hogy a pokolban van. Ha ezt a megállapítást gondolatmenetünk végpontjának tekintenénk, eljutottunk volna a legnagyobb távolságra, amely Szabó Lajostól bárkit is elválaszthat. Mert semmi sem állt távolabb tőle, mint akár a rezignált, akár a felháborodott, akár a heroikus pesszimizmus. Minden pesszimizmust összeférhetetlennek tartott a szellemmel, amely — mint mondta — „nem kér, hanem ad, és ezt sohasem unja meg.” A szellem ereje, szabadsága és transzparenciája volt Szabó Lajos legjellemzőbb alapértéke — abban az értelemben is, hogy személyére a legjellemzőbb, és abban is, hogy értékskálájának különböző vetületei mind erre a hármas alapértékre vezethetők vissza. A szellem mindig kisugárzást, átsugárzást, az emberben lakozó fény szabadságát jelentette számára, szemben a „kiterjedéshez”, „szubsztanciához” fixa idea-szerűen ragaszkodó létértelmezéssel és belső állásfoglalással. V 2. Most már tudjuk, mit keressünk először: a mennyek országát. Azt is tudjuk, mikor keressük: először. És persze azt is, mit kell tennünk (először) a mennyek országával: keresni kell. De miért kell keresni? És (Plátonnal kérdezve): hogyan is kereshetjük, ha még nem találtuk meg? Persze, hogy azért kereshetjük, mert egyszer már megtaláltuk, vagy ránk talált, — egyszóval a miénk volt, — 833
