Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)

pneumában szegénynek) csak olyan pneumája van, amely szüntelenül megsemmisül és ugyanabban az aktusban újjászületik. Szüntelenül elveszti mindenét — önmagát is —, hogy megnyerhesse. Nem így a pneumában gazdag: neki csak már-szubsztancializált pneumája van, tudások tömegébe fektetett vagyona, nagy szellemi készlete, s mert a pneuma nem semmisült meg benne (hanem szubsztancializálódott), nem is születhetett újjá.

„Létezés, megismerés és csoda benne van az életünkben, az életünk nem létezik nélküle — mondta Szabó Lajos az immanenciáról és transzcendenciáról tartott előadásában. — A transzcendencia egy belső szakadás átugrása, áthidalása. Egy rangsoron belül megvan az immanencia és transzcendencia feszültsége. A klerikalizmus a transzcendencia fixa idea-szerű hangsúlyozása. Az alanytárgy viszony megfelel az immanencia és transzcendencia viszonyának. A tőlem független valóság feltételezése: az immanenciától független transzcendencia. Ez a klerikalizmus és materializmus nyílt szerkezeti egyezése.” .

A profanizálás veszélye akkor következik be, ha a szakralitás saját középpontjával azonos körének kisugárzását fiktív kiterjedésre, egy transzcendens kiterjedés fixa ideájára cseréljük be. Mihelyt ez megtörtént, a szakralitás köre a relatív közömbösség szűk határai közé szorított valóság-masszívum egy darabjává — bármennyire kitüntetett és védett darabjává — válik. S a profanizálás abból áll, hogy ezt az elkülönített létdarabot felszívja, magához hasonítja a közömbös valóság-masszívum. Az ilyen bekebelezéstől megóvott szakralitás kiterjedés nélküli köre és egyben sugárzó középpontja azonban benned van és bennem van, a bennünket összekötő (vagy akár elválasztó) szóban van, kölcsönös megszólíthatóságunkban van, személyiségünkben és egyéniségünkben van, szubjektivitásunkban van.

Ennek az immanenciától el nem szakadt transzcendenciát magában foglaló szakralitásnak, ennek az egyetlen középpontban feszülő körnek a kisugárzása az, amit szellemnek nevezünk.

Szabó Lajos a szellemet mint esztétikum, etikum és logikum prizmatikus egységét, kölcsönös áthatását és feszültségét határozta meg. De ugyanígy határozta meg a szakralitást is. Így kellett tennie, mert a szellem a szakralitás kisugárzása, a szakralitás pedig ugyanez a kisugárzás a kezdetben: a szellem a kezdetben. A kettő közti viszony az analógia entis. Az, hogy „kezdetben”, nem arra a kérdésre felel, hogy „mikor?”, hanem arra, hogy „hol?” A kezdet az első hely. A ,,mikor”-hoz annyi köze van, hogy ami először történik, itt történik: a kezdetben. Ez az „elsőség jósága”; és amikor az evangélium azt mondja: „keressétek először az Isten országát!”, egyben felvilágosítást ad arról, hol kell keresni. A szakralitás a gyümölcséről ismerszik meg: kisugárzásról, a szellemről. De Szabó Lajos az ember differencia specifikáját is esztétikum, etikum és logikum ilyen prizmatikus egységeként jelölte meg. Így közös nevezőre hozta a szellemet, a szakralitást és azt, ami az embert emberré teszi, s ezzel azt mondta ki, amit (Luther fordítása szerint) Lukács 17,21: „az Isten országa bennetek van”. Ezt kell keresni először, és itt kell keresni. S a mennyek országa, a szakralitás és az emberlétet minden más léttől megkülönböztető szellem azonosításából következik, hogy Szabó Lajos ezt az evangéliumi maximát így értelmezi: „Két probléma közül a spirituálisabbat kell választanom. A spirituálisabb az áttekintés. Ha szellemi és nem-szellemi kérdésekről van szó, mindig a szelleminek, és ezek között is a minél spekulatívabbnak van nagyobb jelentősége.”

Ez azt is jelenti: elsőbbsége. Azzal, amit a szellemről itt Szabó Lajos mondott, azt mondta: „Keressétek először az Isten országát!” Mert az, hogy „elő832