Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Szabó Lajos: Gondolatok Justus Pál könyvéből és könyvéről

hogy ez ne sikerüljön később akár folyamatosan is, és így ne lehessen az osztályharcot »megszüntetni« vagy »semlegesíteni«. De ellentétbe kerül a materialista történelemfelfogással is, mert a felülről csinált ideológiát éppen a társadalom egy fordulata, a tömegek addig el nem ért mérvű politizáltsága idején erősebb tényezőnek tartja, mint az anyagi valóságot s a tényleges osztályérdekeket.”

Nem vagyunk ortodox marxisták, de az ortodox marxizmus szempontjaival párhuzamosan fel kell vetnünk Justus Pállal szemben a kérdést: miért tartja a marxizmussal, évezredes tapasztalatokkal és a legfrissebb tényekkel egyaránt ellentmondásban a „politizáltságot” a tudatosság emberileg lehetséges legmagasabb fokának? Miért tartja ezt a meggyőződését igazolásra nem-szoruló magától-értetődőségnek, további vizsgálódást tilalmazó „dogmának”?

De adjuk vissza a szót újra Justus Pálnak: „Az ideológiai tényezők jelentős szerepét vulgármarxistákon kívül senki sem tagadta, legkevésbé maga Marx és méltó utódai: de egyikük sem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget, mint a materiális tényezőknek. Feltételezték, hogy a materiális érdekek felismerésének, tudatosodásának folyamatát ideiglenesen megakaszthatják, késleltethetik: de arra igazán nem gondoltak, hogy a már politizált tömegeket, a valóságos érdekeket »túlkompenzálva« osztályhelyzetükkel ellentétes aktivitásba lökhetik, méghozzá olyan erővel, amilyennel az osztályérdekek jóformán sohasem hatottak.”

Nem győzzük hangsúlyozni a kérdésfeltevés helyzettisztázó élességét. De rá kell mutatnunk arra, hogy a saját magának feladott kérdésre a könyv vizsgálódásai folyamán csak egy sokkal kevésbé éles és produktív választ kapunk.

Például ezek után a fejtegetések után sorra vesz Justus Pál néhány megoldási kísérletet a freudiánus—marxista Reichtől Max Adlerig, és kimutatja tehetetlenségüket. Közvetlenül utána igy folytatja: „Természetesen nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a problémát véglegesen, maradéktalanul megoldottuk.’”

Ne haragudjon Justus Pál: ez a látszat fel sem merült! Justus Pál intellektuális becsületességgel mutatott rá a teoretikus szakadék ijesztő szélességére. S mi ugyan meg vagyunk győződve a helyes és éles kérdésfeltevések abszolút termékenységéről, s arról, hogy a helyes kérdésfeltevés lényegében már magában foglalja a megoldást is, de csak abban az esetben, ha valaki az alapvető módszertani kérdésekből, illetve azok vizsgálatából indul ki. A fenti elszólásszerű mondat óvatosságra int pszichológiailag is. Az osztály-kategória, legalábbis abban a formában, ahogy Justus Pál értette és használta, problematikussá vált, és ezt az éles problematikussá-válást Justus Pál hirtelen elszólásszerűen úgy fogalmazza át, hogy „véglegesen és maradéktalanul” a kérdést nem oldotta meg. Mi ennek az elvétésnek az értelme? Talán a következő mondatok felvilágosítanak: „Véleményünk szerint a végleges és teljes megoldás nem is lehet csak-elméleti. A munkásosztály egységéről, osztálytudatos cselekvéséről van szó, amely elméletileg sem valósítható meg, míg gyakorlati megvalósításának feltételei adva nincsenek.” Az osztály-kategória valóság-tartalma vált kérdésessé, és a tapasztalástól így függetlenedett osztály-valóság gyakorlati fejlődésétől várja Justus Pál a megoldhatatlannak bizonyult kérdések megoldását.

Justus Pálnak ebben a sajátos érzelmi állásfoglalásában elmélet és gyakorlat kapcsolatának egy sajátosan rousseau-i spontaneitás-elmélete fejeződik ki. Justus Pál a szocialista munkásmozgalom új tájékozódását részben az 1918—23- as évek eseményeire vezeti vissza: önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy könyvé798