Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)
akárcsak egytizede igazában választhatna. Amíg az egyetlen lista közel száz százaléknyi szavazatot kap, addig szükség van cenzúrára, s nehezebb a kormányt bírálni, mint a Monarchia úri Magyarországán. Addig nehezebb külföldre utazni, mint száz évvel ezelőtt volt. Addig nem lehet újságot, folyóiratot, kiadót alapítani, úgy mint száz évvel ezelőtt. Föllelkesülnék, ha létezhetne csak annyira független ellenzék, s olyan önálló munkásszervezkedés, mint akkor volt. Pedig ebben az országban száz évvel ezelőtt nem volt demokrácia. Ezt Bibó is megírta, nem kevésbé szigorúan, mint a kommunisták, akik egy évvel a koalíció eltörlése után, 1949-ben már egymástól is megtanultak félni. Ha a párton kívül nincsen demokrácia, a párton belül sem lehet. Ezt Bibó világosan megértette, mert elfogulatlanul vizsgálta a hatalom szerkezetét. Inkább politológus volt, mint politikus, s amikor javaslatait előadta, az inkább oktatás volt, mint propaganda. A kiegyezés még nem történt meg. Az alkotmány, amely szabad sajtóvita tárgya lehetne, még várat magára. A sajtószabadság követelménye Petőfi óta érvényben van. Megesik, hogy a lehető legszelídebb igazmondás is áldozati gesztus. Ki-ki maga sejtheti, hogy mit bír, aztán kiderül. Bibó István bírta, ez utóbb kiderült. Gesztusával, mint hitelesített mércével mérhetjük függetlenségünket és megalkuvásainkat. Nem volt megbánnivalója, a rendszerváltozások nem vették érvényét korábbi szavainak. Erőt és derűt ad ez a szellemi folyamatosság. Aztán jönnek a szürkébb évek, a legfontosabb gesztus egy életben ritkán ismétlődik meg, a nemzedékek kifáradnak. Van az európai kultúrának egy erkölcsi aranyalapja, amelynek — a legkülönbözőbb szellemi családokhoz tartozó — őrei a hazugságot és az árulást megvetik. Lehet valaki szocialista, lehet valaki konzervatív, de egyaránt szégyenletes, ha a társait elárulja. Ha nincs megállapodás abban, hogy azt kell mondanunk, amit gondolunk, s hogy azt ki is kell mondanunk, akkor kétséges, hogy van-e egyáltalán kultúra. Amíg az a végső soron külsődleges kérdés foglalkoztatja a szerzőket, hogy mit lehet közzé tenni, mit nem, s nem az a belső kérdés, hogy mit is gondolnak igazán, addig a gondolat felületes, a nyelv silány. Amíg nem lehet óvatoskodás nélkül igazat írni Magyar- országon, addig erkölcsileg is, anyagilag is elmaradottak leszünk. A cenzúrázott kultúra: provinciális kultúra. Amíg a tartalmasabb kijelentéseket semmitmondóbb kijelentéseknek kell eltakarniuk, addig az egész szöveg cenzúrától szaglik. Most nem szabad veszteni. A századvég esélyét — a harmadik reformkort — nem szabad sem gyávaság, sem türelmetlenség okán elszalasztani. Bibó Istvánt, a személyes méltóság egyik magyar bajnokát, azt hiszem, segítette a vallásos hite. összefüggést látok szellemi függetlensége és Istenre szegezett lelkiismerete között. Neki nem kellett várnia, hogy a történelem legyen a bírája, megvolt neki a maga bírája, akire súlyos figyelemmel ráhagyatkozhatott. Ez a bíró azt sugalmazza, hogy belső szabadság nélkül nincs ép emberi személyiség. Kisebb baj, hogy nem vagyunk gazdagok, vannak nálunk sokkal szegényebbek is. Nagyobb baj, hogy kevés az egészséges lelkű ember Magyarországon, hogy szinte mindannyian a hazugság neurózisának tüneteit viseljük. Ahol nincs meg az igazmondás nyugalma, ott egyáltalában nincsen nyugalom. Ott az emberek nem akarnak saját múltjukkal szembenézni. Ott a görcsös embert, bárhogy rejtőzködik, a félelem mindenhol körülveszi. Ott nem lehet megbízni egymásban. Ott még a függetlenebbek is nélkülözik az elfogulatlan kíváncsiságot, a jóindulatú türelmet mások igaza iránt. Ott az önérzet kóros sorvadása és kóros túltengése váltogatja egymást. Onnan sokan elvágyódnak, mert az emberek a saját közösségükben nem érezhetik eléggé embernek magukat. Nem mondom, hogy minderről csak a kormányzat tehet. Közös játék volt ez. Egy fölkelés minden évszázadban, aztán kimerült alkalmazkodás. A békés, szívós önérvényesítésnek még nem tapasztaltuk ki a módozatait. Szeretném, ha minél több fiatalember csatangolna el a világban tanulni, s szeretném, ha előbb-utóbb hazajönnének. Nemzeti önbecsülésüket erősítené, ha Bibó Istvánra gondolnának. Ez a ma már halott férfi a többiek helyett is cselekedett, és szigorúan a maga nevében. Én lélekben akkor is, azóta is fölhatalmaztam őt erre a cselekedetére, helyettem is tette, amit tett. Mindenkinek eljön a maga ideje; rendelt ideje van a némáságnak és a megszólalásnak; Bibó István megérezte a maga idejét. (1979) 741
