Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)
kát. Mi felnőttek, megátalkodott nevelők, tanuljunk etikát és esztétikát a bölcsődék polgáraitól. És tanuljunk az öreg civilizált népektől, akik visszataszítónak tartják, ha véleményéért bárki is üldözhető, mint ahogy jólnevelt emberek nem vágják pofon beszélgetőtársukat, ha az másképpen vélekedik erről-arról, mint ők. Lehet, hogy a demokrácia nem más, mint a magánélet udvariassági szabályainak kiterjesztése a közéletre. * Bibó István államminiszter 1956. november 4-én bennmaradt munkahelyén, a Parlament épületében, ahonnan a sok durrogással járó legfrissebb események késztetésére mindenki más eltávozott. Leült az írógép mellé és megfogalmazta gondolatait a második szovjet intervenció következtében előállott új helyzetről. Szovjet katonák léptek szobájába, látták, hogy dolgozik, kérdezték, kicsoda? Miniszter vagyok, mondta oly nyugodtan, hogy állításának igazát a katonák nem vonták kétségbe. Mivelhogy el van foglalva, tapintatosan kimentek. Mikor végzett, Bibó elment a nyugati követségekre, s megkérte az illetékes tisztviselőket, hogy juttassák el miniszteri nyilatkozatát az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez. Bibó István parlamenti viselkedése tökéletesen megoldott gesztus. A hiteles alkalom, gondolkodás és jellem erőpróbája. Az a két magányos nap az országgyűlés megürült épületében, az újonnan megszállt város közepén, a nemzet történelmi színházának emlékezetes mozzanata. Ebben a kihívásban — fegyelmezett, büntetését alighanem előre sejtő és kapkodásmentes módjában — megnyilatkozott mindaz, amit az ország akart és nem akarhatott. Tettével a protagonista nem nyerni próbál, hanem kifejezni. B. gesztusához naivitás kellett, a nagyságé. Nem volt neves politikus, sem forradalmár, megtette a dolgát egy korrekt hivatalnok nyugalmával. Az emberen átrohan az idő, de a gesztus benne marad a közösség mitológiájában. A tiszta gondolat jelenik meg itt baljós kockázatban az abszolút túlerővel szemben.- Nem fegyver, csak szó a fegyver ellen. Egy ember, egyszál egyedül, kinyilvánítja a maga igazát a legnagyobb hatalommal szemben; a népmesék stiláris hibátlanságával. Kevés embernek adatik meg az életben egy ilyen példázatszerű döntés. S ha meg is adatik, kevés ember ismeri föl, hogy ez a döntés órája. Bibó gesztusában az a szép, hogy feltűnésmentes, szerény, s nem mentes a humor elemétől. A törékeny alak, aki fogalmaz, s lekopogja, amit ír, csöppet sem harcias, ellenkezőleg: ésszerű, udvarias, tanáros. Biztos, hogy Bibó akkor számot vetett tettének eshetőleges következményeivel. Tudta, hogy korábban semmiért öltek, itt pedig ő tett valamit. Más is írt, de nem volt a kormány tagja. Más is a kormány tagja volt, de nem a körülzárt, üres Parlamentben, a kormány székhelyén. Nem volt döntéshozó, nem bíztatott harcra, az egyetlen vád, hogy a legőszintébb véleményét foglalta ösz- sze. Miniszterként, olyan kormány egyetlen helyén lévő tagjaként, amelyet a hat évvel azelőtt felszámolt, s magamagától újraépülő kormánykoalíció mind a négy pártja, a lakosság többsége támogatott. Olyan kormányban, amelynek elnöke és tagja volt az a három kommunista, akiben akkor a nép a legjobban megbízott. Nem tanácskozott mással, csak a lelkiismeretével, szövegét nem testületi nyilatkozatként, hanem a maga nevében írta, s joggal föltételezte, hogy az országban sokan egyetértenek vele. Magatartásának előkelősége később a bírósági tárgyaláson Nagy Imrééhez hasonló. Már nem az a kérdés, hogy a tett politikus-e, a gesztusnak más ésszerűsége van. Ebből a csak szellemileg előkészített váratlan randevúból a végzettel kitűnik a demokráciát személyes világnézetként választó ember erkölcsi állékonysága. Közhelyek alkalmas pillanatokban való kimondása környezetünktől függően sokatmondó. Hogy a magyar társadalom magától értetődően és önként 45-ben is, 56-ban is létrehozta a többpártrendszerű demokráciát, bár mindkét kísérlet betemetődött, egy több évszázados folyamat állomása. A folyamat továbbmegy, s a követelmény fennmarad, csak éppen más nemzedékek állnak mögéje. A demokrácia óhaját ideiglenesen el lehet felejteni, de újra eszünkbe jut, intézményesült hiánya az eszünkbe juttatja. 1867 után. csak a polgárok fölső egy tizede választhatott, de azok legalább több párt jelöltjei közül. Száz évvel később bíztató kezdetnek tartanám, ha a polgároknak 740
