Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
tán egy újabb, hasonló feltételű játszma tehet majd kérdésessé. A játszmába vetett és attól függővé tett hit — úgy is, mint fenntartásos bizalom — természetesen kockázattal jár; csakhogy ez a fajta kockázat eleve szabályozott és önszabályozó. Ami viszont ma történik, már rég nem játszma. Valószínű, hogy az emberi történés legha- zárdabb mélypontját éljük. Nem mondhatjuk, hogy a judicium és önkontroll kioltódott, csupán skizofrén működéssé bénult: szerepe alig több, mint az, hogy regisztrálja azt az énjét, amelyiktől szabadulni szeretne. Annak lett a foglya, amire a de- pszichologizált gyakorlattá erőszakolt politika kapcsán utaltunk: a ténynek, hogy a puszta működési törvényszerűségre alapozott erőstratégia egy bizonyos határon túl kényszerítőén ultraparadox helyzetet teremt. Azaz: már nem ilyen vagy olyan hatalmi struktúra kizárólagosságát teszi lehetővé, hanem a működési törvényszerűségek szabályozhatatlan önállósodását növeszti általánossá — nem téve különbséget hatalmi struktúrák között. A legbarbárabb erő jelenik meg új köntösben: a puszta képesség (pouvoir) diktatúrája. Az új az, hogy a tudat és hamistudat világos tudattal regisztrált kettéválásával történik nélkülünk az, ami a legközvetlenebbül a révünkön történik. A pszichológia és elmegyógyászat kimerítően ismeri ezt. Így valóban cinizmus vagy f élkegy elműség játszmáról, optimális leg jobbról beszélni; mégha olyany- nyira próbálunk is pozitív erőfeszítéseket tenni, — továbbra is önbiztosításnak vélve a hátsógondolatot. Ez pedig így, együtt, eszméletlen ráhagyatkozás a kiszámíthatatlanra; amelybe — jobb híján — bele szoktuk gondolni a megmentő alternatíva valószínűségét. Csakhogy ma az így remélt kiszámíthatatlannak sincs alternatívája. Minden kiszámítható. Így kockázat sincs: csak vissza van — vagy másképp. Bibó az Emlékirata egyik helyén olyan kísérletről beszél — a nagyhatalmak lehetséges állásfoglalásával kapcsolatban —, melyről kiderülhet, hogy „a közeledés eddig rejtett lehetőségeit hozza napvilágra”. Szerény megjegyzés, ha kiemeljük politika-koncepciója egészéből. Ha viszont abban helyezzük el, azonnal világossá lesz, mennyire radikálisan és újszerűén tartja fontosnak az igazi kísérletet, az ésszerűsített kockázatot, melyeknek pozitív eredménye „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. Egy „modernizált rítus” újra belénk-nevelődésére, világi-politikai újrateremtésére céloz itt; és arra, hogy ennek a szellemében kell politikai gyakorlattá, eszközzé, technikává tenni a játszmát. Ami lehet, hogy úgy hangzik, mint egy puritán prédikátor igéje; de nem úgy vagyunk az igékkel, hogy beérik az idejük? S talán itt kell végül is rátérni, hogy mért kellett mindezt így, a megszokotthoz képest rendhagyóbban elmondani Bibó életművével kapcsolatban. Legfőképp azért, mert a „terápiás” politikai gyakorlatra vonatkozó két legfontosabb kulcsszava — a félelem és demokratikus érzés — így kap olyan súlyt, amilyet maga is szánt nekik. Az eseményeknek és hátterüknek azt a mechanizmusát, melyet vázlatosan nyomon követni próbáltunk, elemzései során újra és újra a félelem következményének ismeri fel, s ez egyúttal a demokratikus érzés szükségszerű hiányát is jelenti. Ahogy maga fogalmazza meg egyhelyütt: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Másutt „félelmi válságról” beszél. Vagy arról, hogy a „pillanat mindig változó parancsait kell követni”: alaphelyzetek felszámolására kell törekedni”; megérteni, hogy „van amit üldözni, más ellen harcolni kell” — csupa olyasmi ez, amit a félelem alkati gyávaságból eleve elhárít, vagy túldimenzionál. Világossá tesz olyan veszedelmes érzelmi-tudati komplexusokat, hogy „a világ tartozásban van velünk szemben”. Kimutatja a túlhajtás, túlkövetelés csődjét; a felismerést, hogy „a kevesebb kárpótlás több lett volna”. Megrajzolja az „átélt katasztrófáktól való félelem” torzító következményeit, a „mindent egyszerre”, a „mindenáron magunknak nyugalmat” reflex erőszakra kész, beszűkült logikáját. Merész gyakorlatiassággal a „bármilyen erkölcs” szükségességét hangoztatja, „csak számítani lehessen rá” — ti., hogy az együttműködés egyáltalán létrejöhessen, és életképes legyen (a koalícióé, például). Figyelmeztet rá, hogy „a belső fejlődés nem feltétlenül” — vagyis, nem a félelmi bénultság vagy túlóvatosság tehetetlenségével — „függvénye a külpolitikai helyzet alakulásának”, s „a kölcsönhatás mellett tőlünk függ, hogy a belpolitikai fejlődést tegyük öntörvényűbbé, külső helyzetünket is meghatározóvá”. Kiemeli a „szabad, pezsgő önkormányzati élet” fontosságát, mint a demokrácia előfeltételét. A demokráciától 728
