Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
való szükségszerű eltávolodást mutatja ki (például) minden olyan esetben, mikor „nem vagyunk biztonságban a lakosság nemzeti érzélmei felől”. Mesterséges ködöt oszlatva szögezi le, hogy „a forradalmat csak bizonyos határig lehet akarni”, különben „a realitással szemben erőltetve oda jut, hogy markírozni kell”. Tudatos szóhasználattal utal a döntő tényezők jellegére, mikor a „demokrácia jövőjét érintő lélektani válságról európai lelkiismereti válságról” beszél. Említi a „közösségért való egzisztenciális félelmet”; a „veszedelmeket, amelyek azáltal válnak veszedelemmé, meri félnek tőlük” — s tisztázza a meghatározó különbséget: „igazi demokráciák csak az igazi veszély pillanatában ismerik azt, amit a félelem szabállyá, gyakorlattá tesz”. A „nemzeti materializmusban” felismeri a „nemzeti öndokumentáció” félelem-hátterét, az egészséges önbizalom és önértékelés elbizonytalanodásának kompenzálását. Józanul tudja, hogy a „konszolidáció feladata független minden fenkölt igazságosságtól”; de még józanabbul tudja azt is, hogy a „minimális igazságosság” mellőzése eleinte csak részletekben, majd távlatilag az egész konszolidálást aláássa és hitelét veszti. Nem hagyja figyelmen kívül a „kívülről kormányzott ország” lelkiállapotának szorongásos tüneteit. Másutt megjegyzi; „Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és biztonsága, nem a szabadságé. Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének igazi munkája.” További ködoszlatás s egyúttal figyelmeztetés az egyén érettségének a fontosságára, mikor ezt írja: „Ha a döntő pillanatokban hiányzik, megzavarodik a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön, az nem misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze”; aminek csak egyik, bár legsúlyosabb következménye „a vezetők hibás hatalomrajuttatása”. Megrajzolja a 67-es kiegyezés pszichogrammját, mint a mindkét oldalon hazug, és félelmi pszichózisra alapozott konstrukciók egyik mintapéldáját; sémáját annak, hogy „a félelem mechanizmusa hogyan nyűgözi le az értelem mechanizmusát”. Külön kategóriába sorolja az ennek megfelelő platformokat, kiegyezéseket, „melyeknek lényege, hogy ne lehessen fejleszteni őket”. Mementóként idézi a tragédiát, mikor „a félelem levonta a konzekvenciát” a demokráciával kapcsolatban (1919). És ugyancsak mementóként ad leleplező leírást a „hamis realistákról”, akik mindig újraszületnek, s felülkerekedésüktől „megváltozik egy közösség arculata”, mert ők azok, akik „a közösség szerkezetébe beépült hamis konstrukciók fordított kiválasztásának” megtestesítői, a „gyakorlatias emberek” —, szemben a „leglényeglátóbbakkal”, akik számára a „kis engedmények is lehetetlenné teszik, hogy hazugsághoz adjanak igazi erőket”. Bibó az utóbbi magatartástípust morálisan mélyen becsüli, de — az egész koncepciójából következően — nem fogadhatja el, mint a társadalmi gyakorlat célravezető modelljét. S mint ilyet, ha a szó legnemesebb értelmében is, de torzulásnak tekinti. S bizonyára ez az a pont, ahonnét kiindulva Bibó politika-koncepciója talán a legszemfényvesztőbben hamisítható meg, vagy legalábbis megtévesztően közelíthető a mindenkori „hamis realisták” koncepciójához. De ilyesmire csak egy megcsonkított Bibó adhatna lehetőséget. Az életmű félreérthetetlenné teszi, hogy milyen leckét ad fel a nem csupán színlelt reálpolitikának: félelmi motívumok nélkül, szigorúan a demokratikus érzés követelményeit betartva keresni, és megtalálni „az egyensúlyt a valóságos, lehetséges és kívánatos között”. Ez a rapszodikus szöveg-szemelvény csupán jelzi Bibó elemzéseinek irányát, szellemét s azt a mélyebb vonulatát, melyre minden gyakorlatias ajánlata visszavezethető. A legfőbb rossz szerinte a hibás funkciójú félelem. Fontos viszont, hogy ezt a gondolatát hogyan értelmezzük. Ugyanis nem az a baj, hogy van félelem (a baj szó különben is semmitmondó itt; mintha azt mondanánk, hogy baj, ha meghalunk) — csupán nem mindegy, hogyan, milyen területen és formában elaboráljuk. A félelemnem van pozitív vonása, sőt szerepe: biztonsági egyensúlyt teremt a képesség lehetőségei és a felhasználás ésszerűsége között. Olyan rációt tesz lehetővé, mely önmaga nem depszichologizált működésére szabályozó módon tud válaszolni. Szükséges ví729
