Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
szó: az alapprobléma az önszabályozás és szabályozhatóság. Ennek csak konszenzus biztosíthatja a feltételeit; de mi a biztosítékait? Változó minőséggel és formában mindig volt, és van is konszenzus, de mint a kompromisszumot, semmi sem védte és védi, hogy ürügyek álcázásává torzuljon. Lehet, hogy a párbaj, pontosabban: a játék, a játszma modelljében kellene keresnünk a megoldást, azt sem hárítva el, hogy az archaikus gyökerekkel szembesítjük magunkat? Az ököl jog kérdésében nagyvonalúan hivatkozunk és hagyatkozunk archaikus determináltságunkra, — még akkor is, ha különben a legkevésbé sem „idealista” az érvelésünk, az ideológiánk. így az is elvárható volna, hogy a szabályozás és önszabályozás archaikus gyökereit is próbáljuk újra megérteni — netán modernizálni. Az archaikus biztosítékokat kivétel nélkül az tette hatályossá és hatásossá, hogy a rítus irracionalitásához kapcsolódtak, s ezt tudatosítva biztosították az (érték) pusztítás és feláldozás személyes-kollektív pszichológiai funkcióját: a levezetést. S minthogy ennek révén ki tudták szűrni, „miniatürizálni” tudták a nem kikerülhető pusztítások és áldozatok, egy részét, viszonylag optimálisan ember-érdekűek tudtak maradni. Persze, összehasonlíthatatlanul szűkebb területen és vonatkozásban, mint amit a mindenkori „politika” befog a történelemből; hiszen az ún. barbár idők dúlásait sem küszöbölték ki a rituális szelepek. Bár, ha számításba vesszük az emberáldozatok stb. rituális-kultikus gyakorlatát, mely legtöbb esetben megváltott túlvilágot ígért az áldozatnak cserébe (amihez nekünk már nincs cserealapunk, még paradox jószándék formájában sem, csak az, hogy a közönyünket, illetve engesztelhetetlenségünket az utolsó pillanatig fenntartva a semmit biztosítsuk), — ha mindezt számításba vesszük és összehasonlítjuk a mi funkció nélküli, semmivel nem indokolható, lényegében „békebelinek” számító pusztításainkkal: a barbár idők statisztikája és minősége nem lebecsülhető. Mindazonáltal szó sincs bölcsek kövéről, csak modellről, melynek a lényege ma is tanulságos lehetne. Az sem kétséges, hogy e lényegnek legdöntőbben a pszichológiai, érzelmi képesség és készség az előfeltétele; ami valamikor olyan hitben tudott egybeötvöződni, amely metafizikus volt, s nem csupán pszichológiai, illetve értelemmel kalkulálható bizonyosságkalkulus. A XVII—XVIII. század politikusai mindenesetre még viszonylag működőképesen rendelkeztek az ilyen képességgel. Ennek a kornak egyébként is sajátos érzéke volt, hogy a durvát, végleteset, traumatikusat a játék-játszma szellemében ri- tualizálja. Gyakorlatilag úgy, hogy a mágikus fékező szerepet betöltő metafizikus irracionalitás helyett a magatartás és viselkedés méltóságát, a tisztességet, a becsületet és virtust mitizálta „világi” irracionalitássá, világi értelemben „szentté” — s az egészet úgy fogadta el, mint az érintkezés, a szembeállás és érdemi elintézés gyakorlatias, célszerű, jóllehet áttételes formáját. A legfontosabb tétek persze akkor sem voltak könyörtelenség híján, de az áttételességgel finomított és korlátozott könyörtelenség mégsem a legkönyörtelenebb. Most már csak az a kérdés, hogy valóban adódik-e számunkra ebből a modellből tanulság. S itt mindjárt szembe kell nézni egy veszedelmesen félrevezető analógiával. Éppen a második világháborút követő évtizedekben született meg egy lidércesen öntévesztő elmélet és álláspont, melyről hivatalosan is azt nyilatkozzuk és sugalmazzuk, hogy mindent számításba véve még ez a legoptimálisabb: a menetrendszerűen fenntartott parciális háborúk, és az atommal biztosított egyensúly. S mintha ez csakugyan hasonlítana is arra, amit a játék-játszma kapcsán mondtunk, s amit a XVII— XVIII. század gyakorlatában — a szabályozható rossz stratégiáját — humanizálásnak értékeltünk. Utángondolásra sincs szükség, hogy belássuk: a hamistudat kétségbeesett működése hozta létre ezt a meggyőződést. Kétségbeesett kapaszkodás olyasmibe, amiben igazában magunk sem hiszünk (hihetünk), — ti. hogy valóban játék-játszmáról van szó. Illetve, hogy mai eszközeinkkel egyáltalán lehetséges-e még végigjátszható játszma, nem rendelkezvén sem archaikus, sem világiasított készséggel semmilyen szabályozó rítus iránt. Eszközeink és hamistudatunk szuggesztiója hatására ugyanis pontosan azt tartjuk elfogadhatatlannak (naivnak, idealizmusnak, gyermekesnek, felelőtlennek), ami a játék-játszma lényege. Azt ti., hogy már előlegezve célszerűnek, de legalábbis kötelezőnek fogadjuk el az eredményt, amelyet létrehozni fog — akár egy szabad választás eredményéről van szó, akár más vagy nagyobb tétről. Amit az727