Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
harcainak pontos előrejelzéseit vesszük a máig lezáratlan és újra felbukkanó aggodalmait; az azóta (részben) hivatalosan is elismert hibák, retrográd taktikai lépések, akciók és döntések akkori számbavételét, az ország új nemzeti-politikai alapjainak félreérthetetlen igenlése mellett (A magyar demokrácia válsága, 1945; A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások, 1946; A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme, 1947). Vagy a zsidókérdés kölcsönös önvizsgálatra hívó, vallomásos elemzését, melyhez hasonlót kevés „érdekelt” nép politikai irodalma mutathat fel; s melyet csak az nem követett — az elsorvadt társadalmi őszinteség híján —, amiért íródott: hogy „jószándékú közös kiindulási alap legyen”. Vagy az eltorzult kelet-európai és magyar alkat dermesztőén tiszta, történelmi és kortársi szempontból ma is élményszerű látleletét (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946 — Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948). De ugyanerről a terápiás megértésről tanúskodik az utolsónak maradó 1957-es Emlékirat-a is, — mely olyan időpontban, mikor az érzelmek tanácsadása nem látszott kevésbé morálisnak, mint az értelemé szükségesnek — olyan higgadtsággal és józan belátással fogalmazza meg a nagyhatalmi érdekek velünk kapcsolatos alternatíváit, illetve a belpolitikai pluralizmus biztosítékaira támaszkodó, „szabadszellemű” szocializmus kollektív igényét, hogy az idő méltán helyezte a nemzet politikai irodalmának nagy dokumentumai közé. Írásai javát vettük itt sorra; bár maga az életmű sem sokkal nagyobb. Ami pótolja a mennyiséget, az a biztos érzék, ahogy a legfontosabb problémagócokhoz nyúl hozzá. S végül is maradandóan kirajzolódik a legfontosabb: a mindenki érdekére figyelő, decentráló gondolkodás. Ez adja elemzéseinek különös „hűvös forróságát”, — ami annyira Tacitusra emlékeztet benne. Bibó azonban nem annyira rejtőzködő és tartózkodó, mint a rejtélyes latin. Tacitusnál kétértelmű marad, hogy lát-e végső értelmet az emberi komédiában; s lehet gondolni, hogy ha lát is, csupán ezzel a sejtéssel: ám legyen — de akkor maguk az istenek is naivak. Bibónál világos, hogy az emberi történés megjósolhatatlan értéktartalékaiban szenvedélyesen hisz. Ügy optimista, ahogy a gyermek a haldokló ágya mellett is az. Minden gondolkodói nagysága mellett van benne valami gyermeki rendíthetetlenség. S mintha épp ez segítené, hogy új értelmet és súlyt adjon régi szavaknak. Ezek egyik legfontosabbika: a kompromisszum. Elcsépelt szó, lejáratott gyakorlat, — ha úgy vesszük, ahogy ránk hagyomá- nyozódott. De semmi nem akadályoz, hogy újra végig ne gondoljuk az értelmét. Bibó elemzési gesztusának a logikája ilyen gyermeki rendíthetetlenséggel egyszerű: igen — az emberi helyzet olyan, hogy az életbe-történelembe átvihető harmónia csak folytonosan egyensúlyozott diszharmónia lehet. E helyett a tények ködösítésével olyan békét helyezünk kilátásba, mely gyakorlatilag folyton kijátszott ürügy, hogy időt nyerjünk: jobb erőhelyzetet a fölényhez. Tehát nem a pozitív diszharmónia (azaz, szabadság) kollektív biztosítása a cél, hanem a harmónia-biztosítás magunknak kisajátított rögeszméje; amivel viszont újra biztosítva van a történelmi-politikai circulus vitiosus. — Bár kivételesen, rövidebb történelmi időszakokban, mintha felcsillant volna a remény, hogy ez a törvény emberszabásúbbá tehető. Bibó maga is felfigyel arra, amire Ferrero és mások — és ezt talán nem árt idéznünk: „.. . mindinkább tért hódít az a felismerés, hogy a XVIII. század második felében, és a XVIII. század közepén csaknem szüntelenül folyó angol—francia tengerentúli háborúk ideje alatt London és Párizs között továbbra is fennállott az utazás lehetősége, s a társadalmi és tudományos érintkezés. Lehet felháborodni egy olyan világon, melyben azalatt, míg a katonák vérben, sárban és mocsokban harcolnak egymással, elegáns urak, hölgyek és kultúrált széplelkek finom formák között fenntartják egymással az érintkezést. Ezen azonban csak olyan szervezetű világ háborodhatik fel, amely a háborút a maga életéből mindenestül kikapcsolta. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor nem tagadhatjuk, hogy egy szabályozott, hadszíntérre korlátozott, párbajszerű hadviselés jobb valami, mint az atomháború. A párbaj ostoba, korlátolt, középkori dolog, de a puszta ököljoghoz mérve, magasrendű civilizációs fejlődés.” Ez a gondolat, melyre másutt is utal, elemzései szellemében nemcsak tovább építhető, hanem szervesen be is építhető a „terápiás” politika-koncepcióba. Már volt róla 726