Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
cserére gondolunk...). Nyilván innét van, hogy inkább zavart félrenézésre késztet, ha ilyen címekre érkezik tanács a politikától; vagy több is. Semmi ok többé, hogy a mai politikában egy speciális többlet-tudás szféráját lássuk. Ezt a rangját eljátszotta. Céljainak nem józan-ravasz, okos áldozatokkal megelégedő gazdája (ami művészet is lehet); inkább annak a határán van, hogy lehetőségeinek patológiás megté- vesztettje legyen. Bibó Nyugat- és Közép-Kelet-Európa viszonylag szűk, de í nnál jelentősebb történelmében mutatja ki a torzulás okait, s távolabbi veszélyeit. Lényegében két végletről ad kórleletet. Az egyik, amikor a meglévő vagy célul kitűzött erőfölény fejleszt ki olyan paranoiás hamistudatot, mely szerint a saját biztonság és ki- vételezettség eleve hatálytalanná tesz bármilyen ellenpróbát, sőt, szükségszerűen egybe is esik a köz és egyetemes jó normáival; s e hamistudat jóváhagyásával még a legszennyesebb és véresebb is messianisztikus igazolást kaphat. (A legfőképp ezzel foglalkozó mestermű-kórlelet A német hisztéria okai és története című kéziratos, 1942-ben írt tanulmánya). A másik véglet ugyanennek gyarmati-függőségi változata, mikor az eltorzult hála kompenzáló működése — cserébe a kapcsolódás, a kiporciózott szerep s részvétel előnyeiért — még a mintán (imagón) is túltehet; bár ebben az esetben a hamistudat mindig kevésbé magabiztos, s mintegy megkettőződve skizoid és kényszeres: ugyanis nem „önmegvalósítással”, hanem a kolonizáltság pszichés légkörében jut el a maga hamistudatáig. A skála természetesen nagy, hogy hol, mikor, milyen formában szerveződik ilyenné vagy hasonlóvá a politikai aréna; de kétségtelen, hogy világunk ebbe az arénába költözött. És nem tegnap vagy tegnapelőtt, hanem a kezdetektől; vagyis a két véglet fenti kisarkítása sem felfedezés. Bibó radikális politikai újrealizmusa abban van, hogy nem pusztán az eszközök és módszerek szerencsés vagy kevésbé szerencsés alkalmazásáról értekezik (ami lényegében hallgatólagos szentesítés lenne), hanem egyértelművé teszi és bizonyítani tudja, hogy a politika klasszikus eszköztára — főképp távlatilag — kisebb hatásfokkal és önbiztosítással alkalmazható, mint eddig. Nem alkalmas rá, hogy bármi újat lehessen vele elérni, csak az eddig-voltak egyre apokaliptikusabb ismétlését. Nem eredmény-nélküli, sőt; csupán az eredményei minden újabb konfliktussal kevésbé önszabályozók és szabályozhatók. Bibó „harmadik útja” annyira realista, hogy meg sem kísérel olyan jövővel-lehe- tőségekkel számolni, amilyeneket — mondjuk — a marxizmus tudományosan is kilátásba helyez, vagy az Egyház, vagy bármilyen vallásos alapokon nyugvó politikai rendszer-elgondolás. (Legfrissebben az iszlám, — kérdésessé téve az európai-nyugati, vallási, politikai, sőt, fehéremberi konvencióink morális alapokra hivatkozó gyakorlatát — ami persze önmagában aligha kivédhető elkiáltása fs annak, hogy a „fehér király” csakugyan meztelen; bár a választott módszerrel-formával magára is veszi a fanatizmus, a kollektív és személyes ego-megszállottság minden tehertételét, a kiszámíthatatlan kockázatra berendezkedő história-tervezés felelősségét. Ez azonban, mint általános tünet és jelenség, inkább már a tanulmányunk végkövetkeztetéséhez adalék.) Bibó a kevesebben hisz — s valószínűleg a legnehezebben. Ennek gyakorlatához, politika-pszichológiai technikájához, előkészítéséhez viszont ritka következetességgel járul hozzá. Ebben az írásban inkább a gondolati sugalmazásait szeretném nyomon követni. Bibó korántsem filozofikus alkat, mégis, ahová és amibe bevilágítanak az észrevételei és oknyomozásai, az már az emberi történés filozofikus megértéséről is tanúskodik. Többször közvetlenül is utal rá, hogy amit a politikáról, történelemről megállapítunk, csak kollektív önkritikával állapíthatjuk meg. Vagyis, aminek a kitermelésére és tartós tűrésére alkalmasak vagyunk, a felelősség magasabb szintjén már nem áthárítható, még akkor sem, ha történetesen joggal tehetnénk. Ugyanis a feddhetetlenség maga sem tiszta ötvözet — látensen minden értékben benne van így a potenciális rossz is. Bibót az emberi történés ilyen megértése teszi képessé arra, hogy terápiásán elemezzen olyan csődtömeg-problémákat, mint amilyenre például a német hisztéria okairól szóló említett tanulmányában vállalkozik, ahol első ragyogó példáját adja, hogy a pszichológiai érzékenységű esemény-földerítés milyen objektivitásra képes. De bármelyik más írása is ezt mutatja, — akár a 45 utáni magyar belpolitika 725
