Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete (tanulmány)

is —, megpróbáljon a saját személyében valami magyarázatot találni a történtekre, és feleletet adni a „hogyan tovább” kérdésére.

Éppen ezért sokkal többről (is) van itt szó, mint csak. Kodolányi egyszemélyes válaszadásáról, pályaösszegzésről. Az ő személyében a háború utáni irodalom egyik lehetséges továbi útjáról, létezési módjáról beszélhetünk. Nem kívánok bővebben kitérni itt az alkotás tárgyi feltételeinek hiányára, olyan köztudott dolgokra, mint az, hogy az író barátai szereztek papírt, gépszalagot, hogy egyáltalán írhasson, a szó fizikai értelmében adottak legyenek számára az alkotáshoz szükséges minimális feltételek. Ami az ő számára ennél sokkal súlyosabban esik latba, az a következő kérdésben fogalmazható meg: miért nem publikált (publikálhatott) 45 után olyan sokáig, miért sűrűsödtek össze körülötte az indulatok, miért vették körül vádoló szavak vagy ellenséges csönd? Nagyon sok a „miért” és én nem is vállalkozhatok arra, hogy az események hátterét pontosan feltárjam. Ami a művekből, levelekből, családtagok, barátok visszaemlékezéséből kiderült, azt próbálhatom itt rekonstruálni.

Kodolányi jellemének egy alapvető vonása az igazság szenvedélyes és legteljesebb kimondására való törekvése (ami gyakran csúnya összeütközésekhez vezetett a környezetével), ebből magyarázhatjuk a kialakult állapotot. Egyik kedvenc mondása volt ez a Kon-fu-ce-idézet: „A nemes ember az igazságot keresi, a közönséges ember a hasznot.” Nemes emberen itt a szellemi embert kell persze érteni. Ha ezt ösz- szevetjük az írótárs, Illyés Gyula bejegyzésével a vajszlói emlékkönyvbe, tovább pontosíthatjuk az igazságkeresés irányultságát. Ezt írta Illyés: „Kodolányi János a mi író-csoportunknak egyik legharciasabb, legharagosabb tagja volt a nép és nemzet védelmében. A magyar szellem erejét bizonyítja, hogy ilyen »úri« környezetben is ilyen nép-pártivá nevelődött.” (Vajszló, 1979. XII. 7.) Kodolányi tehát „a nép és a nemzet védelmében” kereste az igazságot.

Most elsősorban ennek, a 4 regénynek a létrejöttét kiváltó körülményeket szeretném megvizsgálni, azokat a tényezőket és hatásokat, amik az írót érték, és amelyek valamilyen mértékben beépültek a művekbe is. Hiszen ekkorra már megírta fiatalkori önéletrajzi műveit, ormánsági regényeit, nagy történelmi regényeit a tatárjárás idejéből — mi késztette erre a témaváltásra, mi indította arra, hogy érdeklődését az emberiség nagy, egyetemes mítoszai felé fordítsa? Ügy gondolom, szükségszerű volt ide eljutnia. Ezekben összegződik az ő egész gondolatvilága, életfilozófiája, magyarsága és egyetemessége is. Eddigi műveiben mindig az ő magyar volta és ennek a népnek a sorsa izgatta, akár a történelem (tatárjárás), akár a mítosz felől közelített (Emese álma). Most itt úgy beszél — áttételesen — a magyarságról, hogy egyszerre beszél az egész európaiságunkat érintő kérdésekről is, egyszerre az ő személyes problémáiról és nemzedéke, barátai sorsáról is. Adva van tehát egy belső szükséglet, felrajzolhatunk egy fejlődésvonalat, amely úgy lesz egyre tágabb (ormánsági problémák — magyar sorskérdések — egyetemes dolgok), hogy közben egyre kiforrottabb és konkrétabb is lesz.

Adva van ugyanakkor egy történelmi helyzet (1945 után vagyunk), amelyben nem lehet alkotni másképp; nem lehet közvetlenül beleszólni az akkori szellemi életbe, áttételesen lehet csak véleményt mondani az elmúlt eseményekről és az eljöven- dőkről.

És adva van az akarattyai magány, ami az író figyelmét ismételten az ezoterikus dolgok, az asztrológia, a misztika felé irányítja. Ez a külső-belső nyomás (vagy szebben fogalmazva: indíttatás) egyaránt efelé a témakör felé vezették; és akkor még nem is említettük Várkonyi Nándornak, Kodolányi barátjának és szellemi rokonának az íróra tett nagy hatását, illetve Kodolányinak jóval korábbról datálható érdeklődését az ezoterikus dolgok iránt. Olyan könyvekre kell itt utalnunk, mint Kennsbert Károly: Misztika mint világnézet című művére, vagy Györffynek, a korabeli német asztrológiát bemutató, összefoglaló könyvére, amelyeket nem Várkonyi javaslatára olvasott el. (A Kennsbert-könyvet Csőszi Matild, az író felesége adta oda neki, a másikat pedig egy magyar katonatiszt.) így ír Kodolányi Szabó Istvánnak, elolvasásra ajánlva a Kennsbert-könyvet: „Kennsbert könyve afféle ábécés könyv azok számára, akik az alapfogalmakkal meg akarnak ismerkedni.” (Akarattya, 1952. júl. 30.)

708