Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)
lekedést stb. Mózes Kivonulás — Exodus című könyvét héber, meg a Hetvenes görög fordításában ízeire szedtem szét s összehasonlítva a finn, a német, a francia, végezetül a magyar fordítással, igen sok lényegbevágó tévedést, vagy ferdítést állapítottam meg. * Ilyen tanulmányok mellett mintegy pihenésül igyekeztem jól megismerkedni az atommag-fizikával Einstein, Schrödinger és mások elméleteivel. Tanulmányoztam az ókori görög, kínai filozófusokat és sok olyan izgató igazságra bukkantam, ami akarattyai magányomat, a bennünket körülölelő halálos csendet, felejthetetlenül széppé, boldoggá tette. Azután a levelezésem. — Soha annyi levelet nem kaptam és nem írtam, mint a társadalomból, az irodalomból való kitaszítottságom idején. Teológiai, fizikai, asztronómiai, matematikai és sok más irányú kérdések, problémák változatait közölték velem s kérték a válaszomat. Voltak 6—8 sűrűn gépelt lapra terjedő válaszleveleim, Várkonyi Nándorral még hosszabbak is, és voltak csomagszámba menő levelek, amelyeket nekem küldtek. Az első helyen ezúttal is a Várkonyi Nándor barátommal folytatott levelezés állott. Ha majd egyszer a tőle kapott leveleket rendezni fogják, . és az ő címére küldött leveleimet is összegyűjtik, vastag kötetek egész sora fog kikerülni belőlük. Ez a levelezés 1934-től egészen a szívtrombózis bekövetkeztéig, tehát 1956 teléig szünet nélkül folyt. Nemcsak a mindennapi élet kérdéseit érintettük, hol pokoli humorral és gúnnyal, hol dühhel és gyűlölettel, hol a zokogásig kétségbeesve tehetetlenségünkön, hanem a mindig időszerű, megoldhatatlannak látszó tudományos kérdések egész során is vitatkoztunk. 1934-ben ugyanis Pécsett lévén, Várkonyi Nándor kisétált velem a Mecsek szerpentin útján egy fenyőfák alatt álló pádhoz, ahonnét diákkoromban is százszor bámultam elmerengve a várost és a Görcsöny felé távolba vesző tájat, a nyárfasorokat, a pellérdi halastó csillogó tükrét. Szép nyári nap volt. A teljesen süket Várkonyi, sajátságos, mással össze nem téveszthető hangsúlyozásával és modulációjával, nyomatékosan a következőket mondta: „Én most teljes barátságot jogadok neked, minden ügyedben, bajodban melletted fogok állni, éjjel-nappal, egészségesen és betegen, itt vagy az ország akármelyik részén, számíthatsz rám. Minden gondolatodat, kívánságodat, szomorúságodat és örömödet elmondhatod nekem. írói és politikai céljaidat a magamévá teszem s minden erőmből szolgálni akarom, amíg csak te élsz, vagy amíg én élek. És bármilyen feladatot látsz szükségesnek a mi közös céljaink érdekében, ellentmondás nélkül vállalom még halálos veszély ellenére is.” Ez a néhány szó mélyen megrendített engem, nem is tudtam elfogadjam-e, vagy visszautasítsam. Végül elfogadtam és akkor szoros kézfogással halálunkig tartó feltétlen, szabad és szoros barátságot fogadtunk egymásnak. Kapcsolatunk a szívtrombózisig tartott Utolsó levelemet, már betegen, hozzá írtam: „A bivalybőr elszakadt. Többet nem tudok írni”. Így szakadt meg az izzó élet az akarattyai száműzetésben, — szívemmel együtt. Ami azóta történik: készülődés az illő távozásra, a művek helyrerakása, a forgács eltakarítása. Az álarc, a „perszona” levétele a színpad elhagyásakor, ahol ez a „perszona” sírt és nevetett, kétségbeesett és átkozódot't a díszletek között. Alóla pedig előtűnik a változatlan, az örök, az isteni „Én”, amelyet a művek ábrázolni mertek volna. (Akarattya, 1963) 706
