Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)

re, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom, a következő jellemző mondatot írtam: „Ügy érzem, mintha székesegyházakat építenék a föld alatt, a bejáratot betemetném, mert soha senki sem fogja betenni a lábát és nem fogja látni őket”. Sokszor úgy éreztem, hogy a helyzetem és állapotom végleges. Sorsom a teljes kiküszoböltetés, kitagadottság és hányszor, hányszor gondoltam arra a 13—14 éves koromban írt kezdetleges kis költeményre, amely egész életemet tartalmazó jóslatként csengett a fülembe és egyik strófája így hangzott:

Es, mint szegény kitagadott verem, föl az úti port, s szerte széjjel, szabad szívvel énekelem a nyomort.

Nos, ami a „szabad szívet” illeti, azzal most valóban eldicsekedhettem volna, ha lett volna kinek dicsekednem. A szívem szabad volt. A nyomort is énekeltem, azonban az út végét, amelyen az úti port kellett fölvernem, nem láttam sehol. Hogy tanulmányaimban miképpen jutottam forrásművekhez, máig is megmagyarázhatatlan rejtély számomra. Egyszer például egy alföldi város számomra ismeretlen orvosának a felesége állított be és magával hozta a Tel- Amarnati ásatások angol nyelvű ismertetését, a megfejtett szövegek betűk szerint hű másolatával. Ugyanakkor Vigouroux könyvét, amire a hixoszok alsóegyiptomi uralmának és a zsidó őstörzsek bevándorlásának ismeretéhez volt okvetlenül szükségem. Egy kajári fiatalember, akit én bíztattam tanulásra' még mezítlábos kisfiú korában, magával hozta Debrecenből Pákozdy László Márton, a bibliai archeológia kitűnő tudósának műveit, továbbá olyan könyveket, s vissza sem tudtam küldeni, mert nem tudtam, hová és kinek náj-félszigeti vándorlásának megírásában. Várkonyi Nándor küldözgette postán mégis a legfontosabb és legérdekfeszítőbb műveket, lévén a Pécsi Egyetemi Könyvtár könyvtárosa. De kaptam én postán ismeretlenektől is fontos könyveket s vissza sem tudtam küldeni, mert nem tudtam, hová és kinek. Egy budai református lelkészbarátomnál valaki letétbe helyezte Carter két hatalmas kötetbe foglalt jelentését Tuth-Ank-Amon sírjáról, csodálatos fényképekkel és a kincsek leírásával. Ezt a két kötetet boldogan tanulmányoztam mindaddig, amíg végre feloldották a kitelepítettekre nehezülő sorsot, visszatérhettek lakóhelyükre, s lelkész barátom visszaadhatta a nekem kölcsönzött munkát.

Ezekben az esztendőkben tanultam meg, hogy az ember mindig hozzájut ahhoz, amire okvetlenül szüksége van és ami nélkül nem tud tovább lépni céljai felé. Az én kis magánkönyvtáram nagyon sokszor szenvedett csorbát, hol elajándékoztam valamely barátomnak, akinek tanulnia kellett volna, de nem tudott miből, hol kifosztották a könyvtáramat, miközben illegális bujdosásban mentettem életemet a nyilas számonkérő szék golyója elől, hol meg egy-egy szovjet katona gyújtott tüzet a kályhában valamelyik könyvvel. A hiányos, vagy megcsonkított művekkel nem sokra mentem volna, de kézen-közön, a szó szoros értelmében véletlenül sok olyan tanulmányhoz jutottam, ami nélkül az egyiptomi élet lényegét, az egyiptomi kultúra tartalmát, szellemiségét nem tudtam volna megközelíteni. Sikerült német, francia nyelvtanokat kerítenem az egyiptomi nyelv, a hieroglifák, a démotikus írás ismeretének elsajátítására. Azután tanulmányoztam a katonai stratégiát, taktikát, a gazdasági életet, a nép települését, vándorlását, kivándorlását, az építészetet, a köz705