Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)
olyan érzésével közeledett volna hozzám, amilyennel én őhozzá 1934 óta. Vagy Szabó Lőrinc, aki kapcsolatunkat „állati közösségnek” nevezte. Alapjában véve tökéletesen elszigetelt, magányos életet éltem. Internáltnak ’ tekintettem magamat, aki maga választotta meg internáltsága színhelyét s meg voltam róla győződve, ha ott nem hagyom Budapestet, Kállay Miklóshoz hasonlóan engem is kitelepítettek volna valahová a Tiszántúlra, egy tanyai vályogházba. Ez a fajta internáltság rosszabb lett volna, mint az aka- rattyai magány. Egyébként már gyermekkoromban szerettem a magányt, bár az emberekhez mohó sóvárgással vonzódtam s vonzódom. De el tudtam lenni gondolataimmal, olvasmányaimmal egyedül is, akárhol, akármeddig, sohasem unatkoztam, mindig fénytengerben úsztam. A nyugalomnak, az élet örömének a tengerében; mert a képzeletemben felbukkanó, elúszó és vibráló képek mindig intenzív, csodáló örömmel töltöttek el. Hát még, amikor Veres Péter megajándékozott egy primitív néprádióval, amellyel, bár csak a Kossuth meg a Petőfi sugárzását tudtam fogni, mégis a zene eláradó csodálatos hullámai tették széppé, emberivé, szellemivé a magányunkat. Egyik télen — rettenetes tél volt! — feleségem ideggyulladása ismét elővette szegényt, hiszen hol a konyha gőzében mosott egész nap s futkosott ki a metsző hidegben a kútra, hol havat lapátolt s izzadt meg a nehéz munkában, hol a szokatlan meleg változott didergető hideggé. Ilyenkor bizony magamnak kellett vizet forralnom, szénatöreket kerítenem és gőzölni őt takaró alatt, mert ez a népi gyógymód érte el a legtöbb eredményt a makacs betegségnél. Magam gondoztam a baromfiakat, szedtem össze a tojást, főztem ebédet, vacsorát, készítettem teát, tettem rendet, amennyire tudtam a házban és intéztem ezt-azt, hogy legalább némileg meleg szoba, mindennapi kenyér legyen a sivár, süket, magányos otthonban. Veres Péter ajándéka tette széppé ilyenkor az estéinket. Egy alkalommal Mozart Szöktetését hallgattuk. Én feleségem ágya szélén ültem s egymás kezét fogva adtuk át magunkat a Mozart-i zene varászlatá- nak. Majd Schubert befejezetlen szimfóniája töltött el bennünket gyönyörrel. Hát még amikor a Varázsfuvolát hallgattuk! Az utolsó hang elhangzásáig egy szót sem szóltunk, a vacsora sem jutott eszünkbe. Hány csendes, bizalmas estet töltöttünk el a rádió mellett. És néha mennyire fájt a szívem, amikor egyik-másik régi írótársam előadását, felolvasását hallottam, vagy beszélgetését figyeltem a riporterrel. „Hej, ha én is, én is közietek lehetnék”, gondoltam ilyenkor Arany Toldijával. Mert mennyire velük, mennyire köztük voltam annakidején, pl. az illegális irodalmi csoport munkájában, folyóirat szerkesztésében, amilyen a Forrás volt. Ezt elkobozták már a megjelenés pillanatában, s a sok egyéb közös vállalkozásban és tevékenységben. Azután újra meg újra eszembe jutottak a szomorú idők, pl. József Attila kizárása a pártból s a Szárszón elkövetett öngyilkosság. Hányszor, hányszor éltem újra magamban a Japán kávéházban a délutánokat, amikor József Attila, Remé- nyik Zsigmondi, Szántó Imre, Vér Andor és még annyi más jóbarát ülte körül az asztalt. Akarattyát kínai módon elnevezhetném Emlékezések Házának is, táblát tehetnék a bejáró boltíve fölé: „Hajolj meg, mert ez az Emlékek Háza”. Az Emlékek Házában élni egyet jelentett a végtelen idő összesűrítésével, hiszen az idő is hol lazább, hol sűrűbb és ebben a házban az idő mindig nagyon sűrű volt, mindig benne volt a múlt és a jelen, egy időben, remények, álmodozások alakjában pedig benne volt a jövő is. De miközben nagy műveimen dolgoztam, mégis úgy éreztem, a munkám önáltatás, eredménye sohasem lesz. Egyszer Illyés Gyulának arra a kérdésé704
