Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Andrassew Iván: A szerelmes király, A vénember, A jó katona (kisprózák)
ment közéjük és elmondta, hogy látta, amint meghaltak. Elvezette őket a folyóhoz, és elmesélte: látta, hogy a túlpartra próbáltak úszni, de a víz feléig se értek, belevesztek. És akkor a király nagy ámulatára az asszonyok nem sírni és ríni kezdtek, nem jajgattak, hanem csöndben, könnyet ejtve mosolyogtak. Mintha valami boldog fátyol szállt volna a gyászukra. És amikor a király ennek okát tudakolta, elmondták, hogy ebben a faluban az a szokás, hogy amikor egy szerelmes férfi a halálra vagy a kényszerű elválásra készül, átúszik a túlsó partra és hoz onnan egy virágból, amelyik csak ott nyílik, az asszonyának. A király, úgy csinált, mintha sírna. Szeretlek benneteket, mondta, mert sosem láttam még ilyen nemes népet. Szeretlek benneteket, mondta megint és nem is hazudott. Szeretlek benneteket, mondta harmadszor is, gyertek velem mindannyian, és legyetek a feleségeim. Veled megyünk, mondták az asszonyok, de át kell menned a túlsó partra, hogy legalább egy szál virágot hozz nekünk. És a szerelmes király elindult Erős volt, elérte a túlsó partot. Visszafelé pusztult el a víz közepén. A vénember Volt egyszer egy ember, aki sehogyse tudott meghalni. Már száz évet is megélt, aztán száztizet, százhúszat, nagy nyomorúságban Mert semmije se volt, a teste is egy merő görcs, görbeség, csúnya seb, vak is volt már majdnem, meg siket is. De élt. Olyan kevéske élet volt benne, hogy talán egy szél is megölhette volna, de nem jött a szél, sem semmi erő, hogy ezt a kis nyomorúságos életet elvegye végre. De az emberek ezt a vénséget nem tisztelték, mert nem volt tiszteletreméltó külleme, szolga volt egész életében, gyerekek se vették körül soha, még csak feleség se jutott neki. Ráadásul buta volt, ostoba, tanulatlan, még vitéznek se vált be. Ez a büdös, ronda kis vénember jóformán alamizsnát se kapott senkitől. Dögölj meg, dögölj már meg, mondták neki, ha a kezét nyújtotta, ha a hályo- gos szemét ráemelte valakire. — Dögöljek meg, dögöljek meg — mondogatta olyankor, aztán kiván- szorgott az erdőbe valami gyökeret gyűjteni, vagy madártojást lelni. — De hogyan dögöljek meg? Mert azt gondolta, hogy magát meg nem ölheti. Erő nem sok kell hozzá meg bátorság se. De ha már egyszer az Isten élni hagyja és a Sátán is megfeledkezik arról, hogy érte jöjjön, szabad-e megölnie magát? Mi lesz, ha egyszer ezek a nagy urak keresik és sehol nem találják? Megmérgednek és elátkozzák az emlékét is. Volt azért egy ember, aki szóba állt ezzel az öreggel. Az is vén volt persze: egy öregasszony, elmúlt már száz is. Csak az tudta miféle nyomorúságot hordoz az az ember, aki nem tud elpusztulni. Egyszer találkoztak az erdőben. — Ölj meg! — mondta a férfi az asszonynak. — Ügyse tudja meg senki. Ügyse keres senki. — Nem tehetem. Túl sokat öltem már, és félem a poklot — mondta az asszony. — Hanem te megölhetnél engem. Aztán elmennél a bíróhoz, az elkül- dene a királyhoz, az meg hóhér elé vetne. így bevégeztetnénk mindketten. 692
