Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Albert Pál: Házi feladat (H)oráció-műfajban (esszé)

romló, opportunista világban ne legyen se cinkos, se néma, se afféle hallgatásra ítélt, bejegyzésre sem érdemesült „non-personne”, de őrizhesse meg, mire tehetsége is rendelte: a költői alanyt, az „irodalmi személyiséget”. „Politikumát”, a finnyás demokrata és a buzgó patrióta szarkasztikus indulatát így, így is köll érteni termése ilyetén hányadában, sűrűbb késztetéssel 1956 és I960 között, újfent 68 táján, rezignáltabban utóbb, — de senki ne hinné, hogy bár egyazonban, de csak egyfelé vágva: KMP, Kis Magyar Pornográfia és hozzá, bárha ott is így tudnák a nem kevésbé kiábrándítót: Nagy Világi Ordasság: csalódottsága az itten élő háborgó magyar emberé is.

Politikum? Honi elhallgatásának persze hogy ez volt oka; derűlátók ön- biztatgatásával remélhetőleg: csak tegnapig. Hiszen olvasni, érteni és értékelni őt, volt azért már szöveg elegendő, életmű arányait, jellegét is jelző, két jeles gyűjteményben (az említett Külhoni Szövegtárban, illetve még Szabó Zoltán lényeglátóan elegáns 59-es antológiájában, a Kilenc költő ben). S voltak mindig lelkes és hiteles tájékoztatók a kéziratban terjedőről: csak a honban oly páratlan propagátor, mint Pilinszky János, kit különben Csokits fordított alighanem legméltóbban angolra, az egyik legkiválóbb brit költő, hármasban közös barát, Ted Hughes „nyerset” alig módosító tolla alá . . .*

Ök — utoljára az unhatót — csak ennyi. Merthogy költőként például oly nehezen fölfogható, oly elfajzott, fránya „modernista” és magányos jelenség volna Csokits János? Dehát betájolási pontjainál nincsen természetesebb, már- már „klasszikusabb”. Ha kedvencei a világirodalomból Hölderlin és az angolok, a barokk metafizikusok, Keats, az ő szívet fájdító „érettségével”, T. S. Eliot, az ő fanyar, konzervatívan modern iróniájával. Arany János nálunk, ki mellett akár «szent öregek» ellenében bökversben és pamfletben tüstént kész lándzsát törni, s kinek magyaros vagy klasszikus vers-léptéke áthallik szabályosabb vagy oldottabb sorain; Babits nyilván, ki itt-ott átüt hangvételén; Kosztolányi, főként kezdeteiben, őszi szenzualitásával, csengő-bongó rímeivel és fülbemászó dallamaival, de a bús férfi lemeztelenedő személytelenebbre váltó számadásaival is; s persze József Attila, nem követésre, hanem gyakorta szinte újra-inkarnációra, azzal a bámulatos képességgel, mely az egyszerű dalban, bűvölőben, négysoros aforizma-torlasztásban tudja kimondani az enigma végzetes pontosságát: lélek és világrend, kint és bent, semmi és véges, végtelen talányos igazságát, mint a korai, előlegező Látkép ben („A rosz- szön túl van a régen, ! a régen túl van a szép, / o szépen túl van a semmi, / a semmin túl van az ég”), a későbbi Törvényben („Születni, élni, halni: / a semmit áthidalni. / Szeretni, szülni, ölni: / a sorsot eltörölni.”), a Hie et nunc-ban („Egy arc, egy szó, egy mozdulat. / Holdfénytől lisztes lávakő. / Dereng az űr

— mi bennem él, / nekem talán még érthető.”), avagy a Pilinszky János emlékére ajánlott Változatok egy daltémára című dal-variálásban; egyik, J. A., mondva többet — a semmi ágán; csak ami nincs, ánnak van bokra — az egyezményesre redukált dialektikánál, másikra, Cs. J.-re pedig csak ráfogha- tóan, hogy bár nem ösmérten s kívántán, de reá-reá tévedve a TAO ösvényére is, mintha például hamvasul-hatvanyul-weöresül a kötetét záró „klauzulában”: „A létezés útja a nemlét, / a végtelen útja a vég, / minden útja a semmi

— / a semmi az egyetlen út.”

„Attilás” akkor, tartós visszatérésekkel, ahogy bizalmaskodva szokás mondani? Avagy mégis a külön utak metszésén: „pilinszkys” is? Legyen név ko* János Pilinszky: The Desert of Love, Anvil Press Poetry, 1976., 1989.

684