Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Albert Pál: Házi feladat (H)oráció-műfajban (esszé)

rábbit kiigazító, eligazító: Pilinszky szép levelek kínálásával társnak fogadó igazolásával a Csokits János által vallottra: ha nem is egy iskolába sorolan- dóan, hányadik? negyedik? Nyugat-nemzedékbe, kimaradt Üjholdasként, de ennen magát, kiegészítésre, helyzete és alkata markáns partikularitásával éppen Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes konstellációjában látja; egyazon erkölcsi felelősséggel, az „objektív líra” fegyelmezett érzékenységével, s azzal a tematikai intenzitással, melynek látszólagos határoltsága az én-től a Jcó'z-ig és a kozmoszig minden lényegit képes befogadni: a gondolati absztrahálással és az átélten pontos képi megjelenítéssel.

Hogyan tájékozódni akkor Csokits János költői világában, milyen útmu- tókat választani az egy „égitesten” teendő „látogatáshoz”?

Egyik olvasói útvonal lehetne, persze csak posztulált időrendjével és inkább benső, mint életrajzi történései „fikciójával”; lelki, pszichológiai, fölismerő. Mintha, mintha: kezdődött volna minden az Éden elvesztésével: a valódiéval, ellyezetten szép megállapodással a gyermekkorban, vagy az oda, még előbbre csak utólag képzeltével, avagy, amúgy, „jelképesen”. Érzéki, dús ez a természeti álomból előhívott Éden, a Paradicsom gyengéd Évájával, nyárutói, koraőszi édessége, érettsége, irizáló színpompája mintha Kosztolányi Őszi Reggelijének még árkádiaibb változata volna. De jőve azután: — ezt az Édent szétfoszlatták a felnövés csalattatásai, avagy legázolták a Történelem hernyótalpai? Á döbbenet, hogy „nem valósulhat meg az elképzelt ország”? Más külső vagy benső hatalom küldte lángpallosos angyalát? Vagy csak az a banálisán örök fölismerés: hogy meg kell halni? Keserű volt az ébredés: gyilkos korra, hitvány korokra; jelmez-próbálgatás nélkül egyetlen szerepre, hogy lehessen, maradhasson a szó minden értelmében: „szabad ember”: egzisztenciális, esz- szenciális lázadónak. Zabláját harapdálva lett volna kész a tettre; jutott néki, az ábrándok tabula rasdj ával, sorsa a töprengő, szemlélődő embernek. Tekintve messzire is, talán már a kisfiú szemével, kinek első komolyabb olvasmányai csillagászatiak voltak; látni, képzelni, tudatosítani: az ég csillagporszemei és a földi sivatag, porladó ásványok és kövületek porszemei között a „nagy mechanizmus” részvételenségében, a közönyös kozmosz időnkkel nem mérhető időtlenségében a sok közül pusztán egy égitesten élünk; de fürkészni konokul, mégis, az emberi észt meghaladó törvényt, rendet, bíztató finalitás vigasza és serkentése nélkül: élni, mert gyarló zsigereink így vágyják; élni: halálra, Leben ins Tod; megtérni, visszatérni; ha: mire?

Poétikai lenne, máskorra, „technicistább” alkalomra a másik olvasat, noha a forma-adás hasonló biológiai ütemeztetésével és jobbára illeszthetőségével. Hogy megint volt kezdetben az álom: az ábrándos és a szorongásos, az „ős-jelenettel”, behelyettesítőivei alakváltozó képekben viaskodó; szebbje enyhén romantikusan, gyötrőbbje szürreális képzelmekkel; jelen, tágíthatóbb térségben nagyon tudnók igazolni is, mire mondjuk: Csoóri Sándor füle hallaná, mikor parázsló a rőzse-mondó, mikor rózsával lángoló a románc. S bár^ mely fülnek, evidensen, jött reá harmóniájával, minél súlyosabb téttel, annál kecsesebben: a dal s kísérlet a japán haikura is; utóbb, szemnek is a fehér lap terén, a bölcseleti töprengés, Csokits későbbi költészetének remekléseivel, a majdnem-időtlent lírában elbeszélni is tudó poémákkal: az Elégia, a Kipillantás egy holdkráterből, az Armageddon vagy a kötetet záró Egy hajótörött naplójából lenyűgöző ívével: nékünk csupa antológia-darabbal.

Vagyis, érdemes idő előtt gyorsítva összegezni: milyen is tehát a csokitsi költészet? Biztonsággal, hogy elsőként és szíven ütőén: igazi lírikusé, ki gaz685