Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)
irattartó, ázott cigaretta-kartonok, megolvadt csokoládétáblák, vagy húsz darab behorpadt, sérült konzervdoboz, kibuggyant, sáros tartalmával, görbe vasszerszámok, kézicsákány, gyalogsági ásók, szétszakadt csatos, gumitalpú bakancs kibelezve, vértől elfeketedve, papírdoboz-foszlányok, zubbonyok maradéka, rongyok, fémkapcsok, bőrszíj, hevederek lepték el a roncs belsejét. Egy nyári felhőszakadás terelte a fiúkat errefelé. Míg szemerkélt csak, nem sokra vették. De amikor egyenes tömegben zuhogott le a víz a fatörzsek között, és néhány perc alatt bealkonyult, futni kezdtek lefelé. A nyomukban egyre nagyobb sistergés, dörömbölés közeledett. Mikor már a saját hangjukat sem hallották, Vitos ráordított valamit a fiúra, a hóna alá nyúlt s fölrántotta őt egy magasabban fekvő erdei ösvényre. A fiú a fülsiketítő robajban viszafordulva csak annyit látott, hogy föltorlódva ront ki a víz a fák közül, szennyesen, sugárban ömlik le a lejtőn, s ahogy a kidőlt fatörzsekkel, a hengergetett s alá- alábuktatott, avarkazlas ágakkal saját magát rekeszti el, futtában százfelé spriccel és kiszélesedve zúg lefelé. Bőrig áztak. Amilyen gyorsan beborult, olyan hirtelen derült ki. Megvilágosodott az erdő. A csorgás, csepegés még eltartott egy ideig. Vitos fölkiáltott: — Odanézz!... Vagy húsz méterre tőlük ott bugyborgott a mélyedésben a repülőgéproncs, megmosva és teleszórva falombokkal. Az eleje öklendezte ki az esőiét, ahogy tudta az egy tömeggé zsúfolódott hulladéktól. Két napig dolgoztak benne, míg rendbeszedték a kétszer négy kerek ablakos fémkunyhót, még takarókat is kerítettek bele, s azontúl, ha tehették, kimotoroztak hozzá. Itt készültek a vizsgáikra, itt mélyült el a barátságuk, amely ettől a roncstól, a fenyőlombok közt idelátszó tájtól valahogy fényes volt, törékeny, fontos és tragikus. A fiú nézegette Vitos mozdulatlan, sápadt arcát, ahogy ez a különös, szűkszavú, okos katonagyerek az egyik bőrborítású ülésen a derekára csúszott és a kamásnis lábait fölrakta a szemben lévő ülésre. Nézte ezt a fantasztikus búvóhelyet, a gumirácsos padlóra dobált magyar tankönyveket, s a bozótból idevöröslő BMW bikatestét, ezeket az óriásfenyőket, amelyek letörve, elhasadva egy hatalmas csapda szilánkjainak látszottak. Romerdő — mondta magában. Romvilág, romos élet, hiába volt érintetlen ez a germán vidék a háborúban. Azaz, hogy nem is volt érintetlen, csak éppen nem taposták bele a földbe, hanem egyes városait, útjait bombázták ízzé-porrá. Vitos rápillantott és elnevette magát: — Mondjad! Mit mondjon! Ez egy kripta. Egy kiürített vagy kiürült tömegsír, óriáskoporsó. A hullákat kiszívta belőle a levegő, vérüket a bordák közül lemosta a víz, lekaparták az ágak, de azért tömegsír. Most persze az élőké. Mókus jár bele, a fiú észrevette a nyomait, és erdei rigók ugrálnak a tetején. Mit mondjon. Szorongva pillantott Vitos- ra, ő meg anélkül, hogy feléje nézett volna, kissé komorabban megismételte: — Mondjad!... A fiú hallgatott. Nyitraira gondolt, meg a kövér Berzsenyire. Aki Nyit- rai szerint eligazít. Miben igazít el, mikor azt mondja: „Az ver most porba viszon- tag”? A fiúnak magára kellett értenie a mondatot. De nemcsak a mondatot, az egész verset. Megtanulta kívülről és meglepte, hogy sem régiesnek, sem idegennek nem érezte. Sőt, a vers arról győzte meg, hogy vele csak így, ezen a hangon, ezen a nyelven lehet beszélni.. Viszontag: sose hallotta ezt a szót, de első hallásra megszerette. Le van nyesve a szó vége, mert a léleknek bizonyosság kell. A céltalanság, a hamis okoskodás, a menekülés rossz. Aki nem indul el, hazudik. Az óriásfenyő olyan, mint egy fegyver, az akácfa, mint egy gyümölcs. A toboz olyan, mint egy kézigránát, az akác virága, mint a fehér szőlőfürt. Mit mondjon Vitosnak? — Mondjad már! — lökött rajta Vitos, amikor föltápászkodtak. Most ő nevette el magát. Elől-hátul behúzták a vastag ponyvákat, a takarókat egy ládába dugták, fölültek a BMW-re és lóerő nélkül, halkan, de egyre sebessebben gurultak lefelé. Megértette a fiú, hogy ebben a költőben olyan valakivel találkozott, aki sohasem adja meg vagy adja oda magát egészen. Mindig marad belőle egy mondat, egy sejtés, a kifejezés vaskos, és nem áttetsző titkossága, amely a hátát mutatja. Akárcsak a költő, aki mindig épp elmenőben van, és vakító szembenállásában akkor fordul el 641
