Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

az olvasójától, ha nem is mindig mogorván, de meglepően, amikor az éppen a legnagyobb hévvel szereti a hatalmát, a szavát, a megveheteitlenségéit. Ez a költő a kifogásait hangoztatva csatlakozik, vágyódik az ellentmondásra, s mivel nem tud társulni, végül is elballag. Ugyanakkor a versei nemcsak megjelennek az olvasó előtt, hanem izmaikat nem fitogtatva ugyan, de nem is takarva, valósággal ledobbannak. Itt van például A felhőit nemességhez. Még szemre is olyan, mint egy felhőkarcoló, a maga 21 darab második sorával, melyek mint az erkélyek, kiugranak az első sorok elé. De épület jellege van ennek a versnek azért is, mert — a költészet villámlásaiként — ablakok nyílnak a sorokban. Íme, az első sor: „Él még nemzetem istene!” Egy egész villogó ablaksor. „ ... szent öröm, ömledezz!” Kitárt ablakszárnyak. „ömledezz!” — mintha zsabós ingben, csipkés keszkenővel integetne is valaki abból az ablakból. Aztán hirtelen egy zárt ablaksor következik, de a súlyos függönyök mögött parázsló fényt sejtünk a ki tudja, milyen mély és díszes termekben: „Állsz még, állsz, szeretett Hazám!” Berzsenyi (a fiúnak oly kedves írás- és kiejtésmód szerint, melyet csak jóval később szeretett meg: Ber’senyi) magyarázóinak tollán volt labanc és reakciós, császárhű és maradi nemes, a fölvilágosodás zászlóbontója, ál-Horác és Kölcsey „garázda” (Berzsenyi szava) bírálatának célpontja, de azért arra sem árt fölfigyelni, hogy azt a szót, haza, nagy kezdőbetűvel írja le. Ami ekkora szellemnél se nem véletlen, se nem hirtelen fölbuzdulás, ezért átgondolt bizonykodásnál többet mond. Hazaszeretete éppoly szenvedélyesen, vértolulás-szerűen és föl-föllüktetve van jelen költészetében, mint az igazság- és erényszeretete. Ez a végletes emberi és költői indulat nem ismer különfajta szereteteket, költészetében a legellentétesebb vonzalmak és taszítások törekszenek egyesülésre, összefonódásra. A fölszólalás ereje valósággal kilöki a verset a csöndből, útjára indítja, és sorról sorra vezeti a célja felé. Az első sorok fölkiáltójellel végződnek, s az egész versben a nyugtalanító, egyben a gondolatokat bizonyító igék irányítják a verscselekvést. Nincs semmi kétségeskedés a szavak kiválasztásában, nincs semmi fölösleges bővítmény a mondatokban, és a roppant szellemi erő páratlanul szép és erős állításokat illeszt egy-egy gon- dolait-tömb végére, s ezek az állítások lezárnak és átkötnek a következő gondolatláncba.

De azzal sem sokat törődik a költő, ha nincs átélhető kapcsolat a gondolattömbjei között. Egymás mellé rakja őket, szervességükről a költemény egészét fogva tartó belső egység gondoskodik. Ilyen igék tűzdelik meg ezt a verset: „Él még; ömledezz; Állsz még; Nem dőlt még; búslakodám; kitérsz; Rád húzzák; mást mutat; nem emelte;”. 8—10 soron áthúzódó elmélkedés után hirtelen odaveti ezt a fölismeréstől mélyen zengő mondatot, melyről azt érezni, ajándéktapasztalat, a zseniális összegzés villanása: „Csak sast nemzenek a sasok.” Majd ugyanennek az állításnak a negatívja következik, hogy még érzékletesebb legyen az állítás: „S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.” Ha Németh Lászlónak igaza van abban, hogy „A magyar irodalomnak valóban legnagyobb betegsége a literátorszelleme, mely az elhagyott és benőtt magyar források közt lajtos kordákkal ide-oda szaladgáló emberkék uralmát teremtette meg az amúgy is gyér szomjúságokon” (Berzsenyi Dániel, 175. lap), hát ez a szellem nem futkos sehová, maga fölé, a forrása fölé hajol, s elvan. Halódva, magától, mástól, a kortól és korszerűtől, félreértéstől s lefitymálástól gyö- törten is elvan, eleven, mohó, nagyvad műveinek martalékaként. Míg akikkel egy sorba terelték, korának első lírikusai, Dayka, Kis János, Virág Benedek írják a maguk szépmíves munkátskáikat, s Kölcsey a Pestre látogató dölyfös, komor nemesúrnak, Berzsenyinek a kezébe nyom „egy kazal nyögdelő verselményt”, addig ez a magányos gazdálkodó — aki teológiai gondolkodásban és esztétikai harmonisztikában is sokra fogja vinni —, a szellemi befulladás veszélyével birkózva, egy nemzet habitusának sötét titkaiba mered. Megigézve. Egyedül.

Kölcsey Himnuszának, Petőfi Nemzeti Dalának, Vörösmarty Szózatának „megkerült” negyedik fivére — zord külsejével, iszonyú emlékező tehetségével és barbár külsőbe bújt nagyhercegi lelkületével — A magyarokhoz. A fiú megpróbálta; ezt a verset nem lehet zihálás nélkül elmondani. Emlékszik jól Nyitrai arcára, mikor ülve morogni kezdte a verset, igen, mert közönyös akart maradni a sorok közül a szemébe sü642