Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Az irodalom demokratája (Lengyel Balázs: Zöld és arany) (kritika)

A talán túlzott — már-már a befogadó dolgát nehezítő — anyagibőség Lengyel nyugatos irodalom-szemléletének további bizonyítéka. Maga ír arról, hogy Rónay György kritikusként hogyan próbált meg az irodaiam egészére ‘tekintettel lenni: „ ... nem egy ilyen vagy olyan ízlósdrányzat kritikusa volt, hanem nagyszabásúén az egész irodalomé. Egyetemes, latin szóval: katolikus módon.” Ugyanez a törekvés jellemzi — a kötet tanúsága szerint — Lengyel Balázs irodalomkritikai tevékenységét is. Persze csíalk bizonyos határig. Mert az „egész irodaiam” kifejezésnek két értelme lehet. Jelenti egyrészt az irodalom teljességét, de jelenti ugyanakkor azt az irodalmat is, amely az egész irányába, a tökéletesség felé tart. Ezért a Lengyel által kiválasztott szerzők szinte mindegyike része, vagy részese lehet a mindenkori magas irodalomnak. Rangot jelent ebben a kötetben jelen lenni — még akkor is, ha a kritikus nemtetszésének is hangot ad (amit egyébként Lengyel Balázs példaszerűen szelíden és mérsékelten tesz. És ez szerintem megintcsak nem jelent kompromisszumot, még ha a türélmetlenebb, mert fiatalabb kritikus-nemzedék időnként így is érzi. Inkább pedagógiai érzékre vall. No meg arra, hogy ezek az írások évtizedek tapasztalatait és tanulságait fogalmazzák meg: mentesek mindenfajta percnyi indulattól, pillanatnyi elfogultságtól).

Ez a letisztultság, véglegesség-érzet származhat egyébként nemcsak a kritikusi tartás egyenességéből, vagy az érett gondolkodó megfontoltságából, de a legapróbb részletre is ügyelő stiliszta gondosságából is. Mert mint szinte minden irodalmi ténykedés, a knitikaírás is végső soron stilisztikai 'kérdés. És Lengyel Balázs ennek tudatában van. Ezért dicsérő jelződ is mindig súlyozottan, az egészet szem előtt tartva születnek. Szóltunk már a kritikus tágas mozgásterének elemi szükségéről: nos, hogy egy kritika-kötet mennyire tágas, azt döntő mértékben befolyásolja ez a minden szót mérlegre tevő irodalmi ízlés. Lengyel Balázs ugytanis csak a legszükségesebb, mondandója szempontjából elengedhetetlenül fontos részletekről ír. Lemond a mikroelemzés kínálta lehetőségekről, de amire szót kerít, arról súllyal tud beszélni. Csak egy példát: „De túl magasra futottam. Hadd kezdjem el újra, a lehető legegyszerűbben. Székely Magdának Ítélet címen megjelentek a válogatott versei.” Amit ezek után majd megtudhatunk e költeményeikről, biztosak lehetünk benne, tényszerűségük mellett is fontosak.

A kritikusnak, így most nekem is, válogatnia kell. Ideje megneveznem, hogy ebből az igazán egységes anyagból mely írások emelhetők ki valamilyen szempontból. A már emlegetett egészen kimagasló Bahits-tanulmány mellett meg kell említeni az első nemzedék két háttérbe szorult alakjáról, Füst Milánról és Kassák Lajosról írt remek tanulmányokat, az esszéírók (Márai és Cs. Szabó) ugyancsak fontos bemutatását, valamint a Jékely és Rónay életművét tárgyaló írásokat. Számomra az igazi, mert váratlan élményt nyújtó esszék azonban a század első felének olyan kismestereiről szólnak, mint Szép Ernő, Dsida Jenő, de mindenekelőtt: p,ap Károly. E legutóbbi, nem egészen nyolc oldalas esszé így kezdődik: „Igazi írónál a belső indítás, vagyis az, hogy miért ír, átjárja a művet, mint a véráram.” Lengyel Balázsnak ez az írása az első mondattól az utolsóig ilyen. Nekem úgy tűnik: ebbe a majdnem elfeledett életműbe Lengyelnek sikerült beleöntenie a művészet — és azon keresztül persze — minden szkepszise ellenére — az emberek iránt érzett minden szeretetét. Igaz, hogy mint Pap Károly elemzett, A nyolcadik stáció című regényét sem, ezt az írást sem „a messianizmus, hame|m az igazság művészi átformálásának belső küzdelme ihlette, s megváltásról csak annyiban van benne szó, amennyiben minden igazi művészetnek van mélyebb, megérintő ereje, megváltó és megváltoztató hatalma”. Mégis különleges, hogy itt a kritikus távolságtartó, igazságosan objektivitásra törő hangja helyett az írót, az irodalom közegén át az élet egészéről beszélő írót halljuk. Ezzel annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az irodalomnak mégiscsak van szerepe az egyéni sors alakulásában. Gyógyírként szolgálhat akár világégések idején is, de az egyén itragédiájában különösképp.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy Lengyel Balázs kritikái mindig feszesek, fegyelmezettek, tiszták és tudatosak, ezzel nem csupán egy szakmai szempontú megfigyelést rögzítettünk, hanem elárultunk valamit az életmű erkölcsi minőségéről is.

566