Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Radics Péter: Irodalom magánhasználatra (Ágh István: Egymás mellett) (kritika)
Lengyel Balázs ugyanis azok közé a régi vágású (értsd: nyugatos szellemiségű) kritikusak közé tartozik, akik sohasem adták föl abbéli meggyőződésüket, hogy ugyan az irodalomnak nem szabad összetévesztenie magát a filozófiával, ideológiával vagy politikával, ugyanakkor viszont azt se tartatták kétségbe vonhatónak, hogy az irodalom egyik legfontosabb vetülete az erkölcse, s azon át a maga lehetőségeihez mért politizálás. Kiindulópontja szerint tagadja ez az irodalomeszmény például az urbánus-népi vita létjogosultságát, hisz hite szerint minden filozófiai igényű művészet egyben nemzeti művészet is (ezért .tartja olyan magasra a létköltészet mellett a nemzeti költészetet Lengyel is). Másrészt ezért egészíti ki szükségszerűen irodalomis- meretét az emberismeret és -szeretet. „Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa.” Ha sonskérdésefcfcal foglalkozik, Lengyel Balázs mindig egyéni sorsokkal törődik. így marad közösségi. Ez a „minden szenvedővel közösséget vállaló emberi részvét” számára az igazi nyugatos örökség — a szakmai kérdésektől nem függetlenül. Ez az, amit Babits objektivizéló lírájában, Kosztolányi és Ottldk létezéstanában igazán nagyra tart. Azokat tiszteli igazán, akik „nem heroizmusbol, hanem végső szükségességből” demokratáik, akik szerint — Márait idézve — „minden, ami emberi méltóságon esett sérelem, személyesen degradál minden embert.” De tudjuk, épp ez az a rétege a művészetnek, mely a kritikus számára már nem hozzáférhető. Lengyel Balázs példáját köveitve nekem is itt kell pontot tennem a mondat végére. RADICS PÉTER Irodalom, magánhasználatra ÁGH ISTVÁN: EGYMÁS MELLETT Kézenfekvő, ám kissé egyszerűsítő megoldás lenne, ha a „híres emberek” — írók, művészek, politikusok — (magánéletét kibeszélő írásműveket külön műfajnak tekintenénk, egyfajta „szubliteratúrának”, amelyet ki-ki tetszése szerint olvashat erotikus olvasmányként, szociográfiaként vagy irodalomtörténetként, aszerint, hogy számára mi érdekesebb e nem túl sok vívódás árán összehordott életanyagból. Egyszerűsítenénk, ha a maguk nemében ítélnénk meg ezeket az írásokat, ugyanis mikor jelentékeny alkotó próbálkozik meg a „kibeszélő” műfajjal, óhatatlanul beépít művébe — még ha csak ironikusan, utalásszerűén is — irodalmias elemeket, jellemvonásokat; mintegy nem tudván megállni, hogy legalább rá ne játsszék a lektűrre, vagy lelkiismeretes aprólékossággal össze ne gyűjtögessen olyan adalékokat, melyek „egyszer imég jók lesznek valamire”. Könyvkiadásunk reformtörekvéseit jelzi talán, hogy a bőven hulló műhelyforgácsokból mostanában mind több napvilágot lát — háttérinformációkat szolgáltatva, vagy épp szélesítve a mezőnyt, amelyből a valódi értékek kiválhatnak. Belső borítójának fölirata alapján Ágh István könyvheti könyvét is hasonlóképpen magakelletőnek találhatnánk („Szerelmek... albérletek .... otthon”), ám ebben a könyvben talán ez az egyetlen valóban üzleties fogás, ugyanis a karcsú kis kötetnek már az első, balkáni unalmat és elvágyódást árasztó része (egy szkopjei ösztöndíj-száműzetésből küldött ievél-gyűj tömény) mindent elkövet annak érdekében, hogy a szenzációéhes közönséget elriassza — igaz, a várt intimitásokat a következő rész annál bővebben szolgáltatja. Űj szerelem az első házasság után — ifjúkori kalandok, hányattatások — az első házasság története: ebben az időrendbeli cikk-cakkban követi nyomon egykori önmagát a szerző, s kétségkívül az első, cselekményt és sztorikat nélkülöző, szándé567
