Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Az irodalom demokratája (Lengyel Balázs: Zöld és arany) (kritika)
sének, művészeti élményed alapján jó szívvel nem tudja kizárni az intuíció szerepét sem a valóság végső megragadásából. Felfogásában így kapcsolódik össze a klasszikus filozófiából ismerős szkeptikus ráció a rációba vetett hit szkepszisével. Ez az elfogulatlan, a lét különböző, egymással gyakran szemben álló szféráira egyformán tekintő szemlélet onnét ered, hogy Lengyel ér.téksikálája és legfőbb elemzési szempontja egzisztenciális, azaz létre kérdező. Mindenekelőtt a mű létfelfogása érdekli, a mű (és alkotója) léthez fűződő kapcsolatait boncolgatja. Ha nem is feltétel nélkül osztja Kosztolányii nézetét, mely szerint az igazi művészet egyetlen témája a halál, vissza-visszatér az elmúlás és a múlandó ember viszonyára (lásd például a Tóth Árpádról, Füst Milánról, Dsida Jenőről vagy Jékely Zoltánról írt tanulmányokat). Ottlsilk életművében — valószínűleg teljes joggal — ezt a kérdést nevezi meg „tárgyalási alap”-ként. Az író legnagyobb eredményének azt tartja, hogy „tud beszélni — nyelvet talál hozzá egyszeri, független, örökösen támadott emberi létezésünk tartópilléreiről.” Ezt az élet teljességét faggató művészetet tartja legnagyobbra. A lírában „nagyköltészetnek” nevezi. A babiitsi örökségnek azonban — mint arra maga is utal — van egy másik, az élőhöz kapcsolódó eleme is. Még Ottlilknál maradva egy másik idézet álljon itt ennek bemutatására: „Azt, hogy mi volt: van, s hogy az élet nagyszabású dolog, ezt a megtámasztó mondanivalót, magatartást vagy erkölcsi erőt — a mi életünkre érvényesen — ma Qttlik kínálja.” Nem véletlenül beiszél itt Lengyöl magatartásról és erkölcsi erőről: ezek az ő életművének is santóallatas pontjai. Az irodalmat életbevágó ügynek tekinti: számára ez becsületbeli kérdés. A strukturalista és egyéb irányzatos irodalmi szcdentázmus idején sem volt hajlandó kiszűrni értékítéletéből az emberi tényező tiszteletét. Bár vallja — az általa Engelsnek tulajdonított — tételt a művészet immanens mivoltáról, legrészletesebb szakétemzésében sem fordít hátat emberközpontú irodaiam!elfogásának. Meggyőződése szerint a huszadik századra a filozófia középpontjába az erkölcs kérdései kerültek. Megintcsak Babits kapcsán mondja ki: „a kor alapkérdése: erkölcsi kérdés. S mint ilyen elsősorban az írástudók problémája:” Az idézet második mondata világos bizonyíték arra, hogy Lengyel — mint egykor Babits se — nem kíván az erködcsprédikátor szerepkörében tetszelegni. Arról van inkább szó, hogy épp a művészet szívében fedezi föl az erkölcsi szféra jelentőségét. A babitsi objektív költő — akinek korhoz alakult vonásait Lengyel oly kitartóan keresi, de annyira ritkán fedezi föl kortársadnk között — ugyanis semmi esetre sem azonos az elidegenedett emberről. Ellenkezőleg. Tárgyilagos stílusával épp ama törekszik, hogy szavaink és érzelmeink általános romlása idején megőrizhesse személyisége legfőbb értékeit: érzelmeit. Használatlan állapotban, tisztán. Nekm érzelemmentes, hanem épp olyan ember, aki érzelmeire büszke. Aki személyisége integritását mindennél többre tartja. Aki a végsőkig hisz hivatása, az irodalom lélekformáló szerepében. Mert ahogy Babits sem vált prófétává, hanem megmaradt költőnek az ország rombadőltével is, ugyanúgy a társadalom általános válsága idején sem lesz Lengyel Balázs más, mint kritikus. A Zöld és arany címet viselő esszégyűjtemóny ezért nem más, mint egymás mellé helyezett (szak)tanulményak a világ- és magyar irodalom fényes és ígéretes alakjairól. Illő tehát nekünk is erre a kötetre irányítanunk figyelmünket. Általánosságban: korrekt, mondhatni hagyományos életmű-elemzéseket kapunk kézhez a kötet első, legnagyobb terjedelmű részében, mely a Portrék közelnézetben címet viseli. Ezen belül szó esik a modem líra és próza kialakulására Lengyel szerint elhatározó hatású európai alkotókról (Rimbaud, Apollinaire, illetve Lawrence és Powys), valamint a Nyugat alapító, második, harmadik és „negyedik” nemzedékének néhány képviselőjéről. A második rész, Verseskönyvről verseskönyvre, a szó hagyományos érteimében vett kritikák gyűjteménye: itt egy-egy — lírai vagy prózai — kötet megjelenésékor írt egykorú recenzióit adja közre Lengyel. Végül az Emlékek, alkalmak címet viselő fejezet az alkalmi, évfordulós és egyéb megemlékezéseket gyűjti össze. 565
