Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Az irodalom demokratája (Lengyel Balázs: Zöld és arany) (kritika)
HORKAY HORCHER FERENC Az irodalom demokratája LENGYEL BALÁZS: ZÖLD ÉS ARANY Több mint negyven évvel ezelőtt jelent meg az Üjhold beköszöntő száma, s benne Lengyel Balázs emlékezetes cikke, Babits után címmel, melyben a lap szerkesztője a babitsi irodalomfelfogás mellett kötelezte el magát. Bár a világ nagyot far- duilt azóta, Lengyel hű maradt nézeteihez: Zöld és arany címen megjelent esszéválogatása, mély az azóta eltelt évek terméséből válogat, ugyanennek az eszménynek a jegyeit hordozza magán. A Nyugat öröksége. Hány mai író szeretné erről a szellemi családfáról származtatni magát? Ami egykor tiltott gyümölcs, még régebben a kevesek, a szellemi élet elitjének kiváltsága volt, mostanra közkinccsé látszik válni. Irodalmi divatok persze jönnek és mennek. A Nyugat mítosza azonban más szempontból is fontos. Mint arra Lengyel Balázs maga többször utal írásaiban, a nyugatasok iskolájában mára felnőtt egy új — elsősorban prózaíró — nemzedék. Egy nemzedék, amelyik nem érthető meg a Nyugat körének szellemisége nélkül. Ha pedig ez így van, akkor Lengyel Balázs féltő értékőrzése, sőt értékgazdálkodása felbecsülhetetlen jelentőségre tesz szert. Nemcsak azért, mert az örvendetesen újjáéledt Üjhold és baráti körének holdudvara a Nyugat utódcsillagait gyűjti maga köré. Hanem mert Lengyel Balázs mértékadó személyisége kívülállók és beavatottak számára egyaránt szavatolja az irodalom ilyenfajta felfogásának eszmei tisztaságát. Lengyel Balázs a Nyugat úgynevezett negyedik nemzedékéhez, az Üjhold ála- pítói közé tartozik. Ez a lap a második háború után mai irodalmunk legjelentősebb, akkor kezdő alkotói számára szolgált publikációs fórumként; de ami ennél hasonlíthatatlanul fontosabb, az akkor pályakezdő költők és írók egy csoportjának közös műhelye, szellemi otthona tudott lenni. Ma nem szokás nemzedéki szemszögből beszélni az irodalomról. Pedig ezek a mára végre elismert alkotók kifejezetten törekedtek a nemzedékformálásra. S ha később egyesek meg is tagadták ezt a közösséget, legjobbjaik máig magúkon viselik nemzedékük alapvonásait. Sohasem felejtették el azt, amit Babitstól, Kosztolányitól és a többi nyugatostól tanultak. Lengyel Balázs kritikai munkáiból például ma is kihaillatsziik a babitsi hangzás. Mert ennek az írásmódnak hangzása, az éppen lefogott hangnál mindig gazdagabb akusztikája van. Ez az, amit az újabb kritikaíró nemzedékek féledni látszanak. Hogy egy kritikai életmű vérszegénnyé, végső soron élettelenné válik, ha nem ügyel gondosan egy tágas és levegős mozgástér biztosítására. Nos Lengyel Balázs életműve ilyen szempontból igazán példamutató: számára a kritikaírás nemcsak véresen komoly, életbevágó ügy, de sohasem választható el a valláság tágabb dimenzióitól, a művészetet mindig is ihlető létkérdésektől. Ez azt jelenti, hogy a szakmai elemzésen túl Lengyel tágabb filozófiai konzekvenciái szempontjából is szemügyre veszi az általa kiválasztott művet. Ami persze csak akkor lehetséges, ha maga is biztos filozófiai alapokon áll. Ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű az Ész és intuíció kérdésköre Babits tanulmányaiban című dolgozat. Itt ugyanis az egész kötetben egyedülálló módon foglalkozik a kritikus primer filozófiáival is. A nagy példakép filozófiai fejlődésének hiteles rajzával saját bölcseleti felfogásáról is sokat elárul, amiről egyébként — szubjektivitástól irtózó — kritikaírásában csak áttételes utalásokat olvashatunk. Talán nem meglepő az eddigiek ismeretében, hogy az ő világképe is ész és intuíció kettős fókusza köré rendeződik. Míg feltétlen híve az egyéni élet és a társadalom racionális berendezé564
