Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Simonffy András: Bővített lábjegyzet (Beszélgetés Almásy Pállal)

— Ennyi az egész? — válaszoltam. — S#ha így van, természetesen az előbbi megoldást választom, nyugdíjazási kérvényem rövid időn belül itt lesz a miniszter úr asztalán. Szabad legyen megtudnom azonban, hogy mivel sértettem meg a fegyver- szünetet és mikor, mivel gyaláztam a Vörös Hadsereget?

— Ezt magam is megkérdeztem — feleli Bartha —, és azt a kurta választ kaptam, hogy ezt majd a szovjet ügyész közli veled. De beszéltem a történtekről a miniszterelnökkel is (Tildyvel). Azt üzeni, nem tud megvédeni, azt ajánlja, menj sürgősen nyugdíjba.

— Esztelenség is lenne tőlem tovább folytatni ezt a reménytelen harcot.

— Na csak lassan a testtel — tartóztat. — Nincs még nyugdíjjogosultságod, miből fogsz megélni, miből tartod el a családodat?

— A Független Kisgazdapárt harcosaként kerültem ebbe a helyzetbe, helyzetem megoldása tehát a párt és a miniszter úr feladata. Gépészmérnök vagyok, talán éhen nem halok.

— Utódodról is gondoskodni kell. Azért kérettem be Platthyt, hogy felkérjem, vegye át az anyagi főcsoportfőnökséget. Mi a véleményed róla?

— Ez már nem rám tartozik, miniszter úr. De azt ne kívánja, hogy Platthynak én adjam át az ügyeket, miközben a vizsgálat is folyik ellenem. A lehető legrövidebb idő alatt el kívánom hagyni a minisztériumot.

Megegyeztünk abban, hogy beosztásomból azonnal felment, és október elsejétől három havi egészségügyi szabadságra megyek.

Fent, a szobámban a titkárnőmnek lediktáltam nyugállományba helyezési kérelmemet. Munkatársaim döbbenten hallgatták, láthatólag megrendítette őket a váratlan fordulat.

Még aznap este lementem Lellére a családomhoz. Ott volt Bajcsy-Zsilinszkyné is, Tartsayné, Kővágó József. Szóba került az is, hogy ebben a helyzetben azonnal el kell hagyni az országot, de ezt a gondolatot, feleségem, Judit is, én is határozottan elvetettük. Meg kell próbálni itthon átvészelni a nehéz időket. Ha személyem nem kívánatos, akkor vissza kell vonulnom minden közéleti szerepléstől, gépészmérnöki diplomámmal talán találok magamnak megélhetést.

Visszaútban, egy defektes autó mellett ácsorogva az út szélén Vargha Bélát, a Nemzetgyűlés elnökét pillantottam meg. Felvettem a kocsiba, és hát elmondtam neki, hogy s miként alakult a sorsom, már nem vagyok szolgálatban. Bevallom neked, András, azt is reméltem, hogy talán többet tud nálam a várható fejleményekről. Azzal vígasztalt, hogy egy éven belül megkötik a békeszerződéseket, az oroszok akkor kivonulnak az ország területéről, normális kerékvágásba tér vissza az élet, és én visszatérhetek a minisztériumba. A Nemzetgyűlés elnöke tehát így látta a közeljövőt akkor.

Folyt a vizsgálat ellenem, folyt a likvidálásom, miközben Bartha miniszterrel azon törtük a fejünket, hogyan oldható meg nyugdíjazásom, hiszen 44 éves voltam, egy évem még hiányzott a minimális korhatárhoz. Azt a döntést hozták végül, hogy leszázalékoltainak, de 1944-es érdemeim és a demokratikus honvédség felfejlesztése körüli munkám elismeréseként teljes fizetéssel megyek nyugdíjba. Elfogadtam ezt a megoldást. A leszázalékolást puszta formaságnak tekintettem, hiszen teljesen egészséges voltam.

Ehhez a megoldáshoz Nagy Ferenc miniszterelnök is hozzájárult.

Ki is mentem az egyetlen működő honvédkórházba a szükséges iratokért. De ott B. orvosezredes nem volt hajlandó kiállítani az iratokat vizsgálat nélkül. Feküdjek be néhány hétre a kórházba. Hát nem, ebben a helyzetben nem. Tájékoztatták arról, hogy „politikai betegségről” van szó, néhány hasonló esetből már sejthette, hogy az ügy ilyenkor nem tűr halasztást. Igent mondott, de nem tette meg.

Hát én sem.

Üjra kérvényt írtam, amelyben nem nyugállományba, hanem szolgálaton kívüli viszonyba történő helyezésemet kérem 1947. január elsejével, szabadságom lejárta után.

A kérvénnyel bementem — akkor utoljára — a honvédelmi minisztériumba. Fel533