Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Simonffy András: Bővített lábjegyzet (Beszélgetés Almásy Pállal)

Hamarosan megtudtam, hogy feljelentőim annak idején magához Tildyhez is

eljuttatták a vita hevében róla tett kijelentéseim általuk megfogalmazott „jegyzőkönyvét”.

A vizsgálat mindeközben folyt, az már menet közben látszott, hogy az anyagi jellegű vádak teljességgel alaptalanok, hajánál fogva előráncigáltak. Tildyvel meg majd csak tisztázom magam valahogy, rendbehozom a dolgot. (Bajcsy-Zsilinszkyné segítségével sikerült is később.)

Szeptember 15-én Tildy Zoltán köztársasági elnök kitüntetéseket adott át a Parlament előtt a Budapest ostromában részt vett szovjet tiszteknek. Este Bartha miniszter adott vacsorát tiszteletükre a városligeti Gundel étteremben. Bartha megkérdezte tőlem, ott leszek-e az ünnepségen. Tiszta a lelkiismeretem, feleltem, miért ne?

Ott is voltam a Parlament előtt a honvédségi küldöttségben. Általában barátságosan, de tartózkodóan üdvözöltek, volt akin látszott, hogy fél a velem való találkozástól. Magyarán szólva: kerültek, mint a leprást. Egyetlen ember köszöntött vidáman, szinte átharsogva a téren: „Szervusz, Pali, hogy vagy?!” Vas Zoltán volt az. Látványosan és hosszasan rázta a kezemet: „De régen találkoztunk, gyakrabban kellene összejönnünk...”

A Gundelbe is elmentem. Hűvös fogadtatás, asztalszomszédom a román főkonzul. Vele barátságosan elbeszélgettünk.

És lássunk csodát: a vacsora utáni állófogadáson Kondratov közeledik felém, és emeli rám feltűnő szívélyességgel a poharát.

Már oszolni kezdett a társaság, amikor azt veszem észre, hogy rám még igényt tartanak: Illy, Pálffy és Sólyom vettek közre, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Röviden: arra akartak rábírni, hogy lássam be; tarthatatlanná vált a helyzetem, vonuljak vissza önként. Megtenném, mondtam, de lássák be: ebben a helyzetben nem tehetem, hiszen ez az anyagi természetű fővádaskodás jogosságának elismerését jelentené. Kitartok a helyemen, s nyugodtan várom a vizsgálat megállapításait. A politikai vádakról nekik kell legjobban tudniuk, hogy légből kapottak. Politikai felfogásomat sohasem titkoltam, azt sem, hogy a koalíciós kompromisszumokkal gyakran nem értettem egyet, de mindenkor a törvény adta keretek és lehetőségek között jártam el. Küldetésük tehát eredménytelenül zárult. Számomra viszont véget ért az illúziója is annak, hogy egyenrangú esélyekkel indulhassak a küzdelemben.

Szeptember végén néhány napot a családommal töltöttem a Balatonon, összegyűlt több napi referáda anyaga, készültem a miniszterhez. A parancsőrtiszttől megtudom, hogy Bartha már keresett. Leérve a miniszteri irodába, azonnal be akartam menni hozzá. De valamelyik parancsőrtiszt megállít azzal, hogy várjak, vannak bent nála. Behúzódom egy ablakmélyedésbe, várok. Fújom a füstöt, s ahogy ott várakozom, hirtelen feltűnik, hogy aki odanéz is véletlenül, elkapja a tekintetét. Zavart csönd vesz körül.

Kis idő múlva nyílt a miniszteri szoba ajtaja, s legnagyobb meglepetésemre Bartha, maga elé engedve éppen Platthy Pál vezérezredest kíséri ki... Azért lepett meg a jelenet, mert Platthy akkor már csaknem fél éve nyugdíjban volt. Vajon mit keres most a koradélelőtti órákban a miniszternél? Platthyval üdvözöljük egymást, majd Bartha betessékel a szobájába.

Meg akarom kezdeni szokásos referádámat, de Bartha krákog, félrenéz, zavart. Akkor érzem meg, hogy itt valami történt, valami, ami fontosabb az én beszámolómnál. Elhallgattam hát.

Bartha rámnéz, végre megszólal:

— Pali, nem is tudom, hogyan mondjam meg neked a történteket.

— Miniszter úr — válaszoltam nyugodt hangon —, nem félek semmitől. Hallgatom.

— Szombaton délután felhívtak a SZEB-hez, és közölték velem, hogy vagy 48 órán belül beadod nyugdíjazási kérvényedet, vagy szovjet hadbíróság elé állítanak a fegyverszüneti egyezmény megsértése és a Vörös Hadsereg gyalázásának vádjával.

532