Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Czakó Gábor: Újabb rémmesék

Hogyan lesz az ember fittyhányó?

Már húsz éve ki volt törve az országban a reform, elmúlt a tervgazdálkodás, a szocialista realizmus, hazajártak a kitelepített svábok, de a régi jó mozgalmi ész nem múlt el. Miért is múlt volna el, amikor végette volt az egész?

A svábok persze nem ismerték a dörgést — ugye az öröm, meg a nagy ajnár! Így eshetett, hogy amikor a tánti infarktust kapott, a grószi meg rákot, pattantak a Mercédeszükbe, és száműzetésük rideg honából robogva hoztak enkefalográfot, élesztő készüléket, kobaltágyút, meg ami belefért. Leperkálták a vámot, aztán vitték a szajrét a régi szülőfalu rendelőjébe. Ott aztán sírt-rítt a doktorkisasszony, mint a záporeső! Hogyne sírt, hogyne rítt volna, amikor a szívét facsarta a meghatottság, fülét csavarta a megyei főorvos szigorú keze. S mire végre elengedte, kemény ukázzal megtiltotta gyógyeszközök használatát.

— Miért? — szipogta a doktorkisasszony.

A főorvost nem azért tették a helyére úgyszólván a szakérettségije után, hogy akár ezer ilyen csacsi kérdésre ne bírt volna korszerű választ adni.

— Mert nem demokratikus! Hogy veszi az ki magát, hogy az egyik faluban vannak, a másikban meg nincsenek ilyen készülékek? — Fölemelte hangját: — Hogy nézünk a többi beteg szemébe? És mit fog mondani maga, a saját betegeinek pár hónap múlva, amikor majd kimerülnek a battériák? He?

A doktorkisasszonyka hazatrabantozván megszívlelte a várkonyi kocsmáros intelmét: igaz, hogy itt ezer esztendeje csak parancsolgatnak, de mi sose engedelmeskedünk. Fittyet hány tehát a kibontakozós demokrácia parancsszavára, és meggyógyítja, akit tud.

498