Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Czakó Gábor: Újabb rémmesék

Hogyan lett az ember óriás?

Ült, üldögélt egyszer egy magyar író a Japán kávéházban. Úgymond kihasználta a helyzetet, mert ő és pályatársai hamarosan egész más helyeken ültek. Hogy konkrét legyek: ki itt, ki ott. Elég az hozzá, hogy miközben telt-múlt az idő, s már 1944 őszi stukái dúlták az ökörnyálas levegőt, hősünket is megkísértette a jószerencse. Két távoli ismerőse settengett asztalához, föltűrt gallérú kabátban. Körülnéztek, engedelmet kértek, körülnéztek, leültek, körülnéztek.

— Géza, benne vagy? — kérdezte kisvártatva az egyik.

— Miben?

— Sejtheted — kacsintott önnön sáljába a másik, a szemüveges.

— Ha benne vagy — vette vissza a szót az egyik —, tedd el ezt az igazolványt! — Kétrét hajtott papírlapocskát csúsztatott az író kezébe a márványasztal alatt.

— Mit csináljak vele?

— Őrizd, rejtsd el!

— De mégis, mi a teendőm?

A két látogató szája sarkában egyszerre vonaglott a letűnő világ értetlenségét illető fájdalmas gúnymosoly. Fölálltak, körülnéztek, biccentettek, körülnéztek. S hogy az író nem tágított oktalan kére sétől, a szemüvegés ingerülten visszahajolt hozzá és a fülébe sziszegett:

— Csitt! Az életeddel játszol! Ha megtalálják nálad, fölkoncolnak.

Elmentek. S ahogy távolodtak, úgy nőttek, nőttek, és pár év múlva már akkora óriás-nagy ellenállók lettek, hogy a nácik korsajában megdermedt a sör, ha visszagondoltak rájuk, Géza író pedig a harmadik titkárnőjük ajtajának legkülső alaméniumkilincsét se érte föl.

499