Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A hagyományőrzés tisztessége (Nagy Miklós: Virrasztók) (kritika)

„elegyítőjenek” látnunk Kömény hősét. Az összevető vizsgálat ezúttal zsákutcába torkollott. Némelykor meg a hatáskutatást viszi túlzásba Nagy Miklós, Nehéz elfogadnunk például, hogy Jósika Görgei-feüfogása még a Fáklyalángot író Illyés Gyulára is „kisugárzott” (239.). Miért éppen az övé? Jósika számos kartársa vélekedett hasonlóan a fővezérről, az utódok rögzítette Görgei-képet immár nem is említve. S jegyezzük meg végezetül: a hagyományőrző kutatói mentalitás következése az is, hogy a kötert több tanulmánya (a Jókai és az osztrák szellemi élet példának okáért) inkább művelődés-, semmint irodalomtörténeti karakterű, s a literatúra vizsgálatába másutt is a kultúrahistória szempontjai vegyülnek.

További megjegyzéseink függetlenek a Nagy Miklós képviselte tudományfelfogástól, vonatkozván részletkérdéseikre, apróbb összetevőkre. Tetszett, hogy a szerző már évtizedekkel ezelőtt elhatárolta magát a dogmatikus irodalomszemlélettől (20., 56. stb.), kevésbé tetszett, hogy elvétve ő is a hatása alá került (80., 82.), s Barnabás diákból pl. a „...lázadó, osztályharcos iindulat”-ot hiányolta (304.). Akad a gyűjteményiben egy-két gyengébb, sápatagabb dolgozat (ilyen a Jókai, cívis Komar omiensis); örötoestebb láttuk volna helyettük a szerző néhány szellemes, harapós kritikáját. Nem hisszük, hogy a múlt század utolsó negyedének írói .......lírai

e

lvágyódásuknak alig adnák hangot” (105.) — Ambrus Midas királya, Bródytól Az ezüst kecske (hogy csak két példát említsünk) élénken cáfolja Nagy Miklós vélekedését. Szóvá tennők: felületes, ékként hamis a Palotai álmok című Krúdy-regény rövid értelmezése (325.), időnként pedig zavarja az olvasót a felkiáltójelek — fölösleges — kultusza.

A szerző jó stiliszta. Sodrása, ritmusa van írásainak,, otthonos többféle hangnemben is, tud tömören, tud ráérősen, mégis élvezetesen koncdpiálni. Mindenkor igényes. Épp ezért kár, hogy olykor divatszavak, nyelvhelyességi hibák csüsszan- nak szövegeibe („újbóli”: 190., „bepótolná”: 334., „közölte le”: 434., „feleségestől”: 98. stb.), hogy a „váló” formula nemegyszer (pl. 346.) nehézkessé, körülményessé teszi mondatait, hogy — igen ritkán! — egy-egy sutább megfogalmazás is előbukkan („... a hazai népnemzeti isfcoilánJaik, mint a realizmusba átmenet adott változatának...”: 397.). A nyomda — szokás szerint — nem siet az olvasó segítségére. Sok a bosszantó, néhányszor a megértést is veszélyeztető sajtóhiba. Íme, egy lista belőlük (mindenkor a szópár második tagja volnla a helyes): „vonása”: 61. — vonásra; „etika”: 218. — epika; „összehúzta”: 300. — összezúzta; „Egyesített”: 306. — Egyesíti; „mesteri”: 320. — mester; „kun”: 327. — hun; „tanítványai”: 380. — tanításai; „kimondhatatlanul”: 382. — kimondatlanul; „reformokban”; 387. — reformkorban; „megjelenítésének”: 392. — megjelentetésének; „gyűjteményéhez”: uo. — gyűjteményhez; „nézetét”: 420. — nézetet stb. Akad helyesírási hiba is („gyökeressen”: 380.), Turgovics nem „Turgevics” (300. — kétszer!), Friedrich nem „Fridrich” (351.), Rónay György sem „Rónai” (409.). Korántsem mindegy, hogy a XIX. avagy a XX. századról beszélünk (84.), az pedig csak hosszas töprengés után tisztázódik, hogy Krúdy nem Móricz Zsigmondrla, hanem Jókai Móricra gondolhatott (320.). Vétlen e szépséghibákban Nagy Miklós, amiként a könyvtáblát „díszítő” ábra is aligha találkozik ízlésével. A füstölgő kandeláber (?) tövében búsongó nem tő (?) tömény, ál- romantikus giccs.

Bármily becses könyv is a Virrasztók, némiképp lehangolja, hiányérzettel hagyja magára olvasóját. Nem aprózta el tehetségét, készültségét Nagy Miklós, nem tellett volna tőle még különb, még méltóbb produkcióra? A hajdan megkezdett, de máig be nem végzett Jókai-szintézisre gondolunk. E tanulmánykötet helyett (vagy mellett) mily örömmel látnák a nagymonográfiát... Vajon remélhetünk még ?

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987)

471