Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A hagyományőrzés tisztessége (Nagy Miklós: Virrasztók) (kritika)

aránt besoroltam ..— olvashatjuk az utószóban (431.). Két főszereplője is akad a tanulmányi üzérnek: az egyiik az a — reformkortól századunk elejéig terjiedő — periódus, amelyben (találó a köteteim!) nagy szükség volt a virrasztásra, az érték - vigyázásra, a másik a szerző régi kedveltje, Jókai. Kitetszik ámbár a könyv első írásából, hogy Nagy Miklós is ambivalens viszonyban áll Az arany ember költőjével (a Dialógus Jókairól oírnű esszé már csak ezért is érdekes, mert a fikció — Faust és Wagner nyájas polémiája — a művészeteikről bödcselkedő Papp Dániel ügyes megoldását idézi), a gyűjtemény nyitó ciklusa mégis egészében az övé, a következő kettőben tanulmányok, az utolsóban pedig elszórt megjegyzések vizsgálják hatását, élesztik emlékét. Túl Jókain, Katona Józsefről és Vörösmartyról, Arany Jánosról, Madáchról és Kqmiény Zsigmondról szóló elemzések és fejtegetések jelzik a szerző érdeklődésének igényességét és tágasságát, de jut a figyelemből Bérczy Károlynak és Vas Gerebennek csakúgy, mint Jósika Miklósnak és a magyar romantikus triász Goethe-kultuszának, az utóbbi negyedszázad egy-egy kimagasló irodalomtudományi produkciójának nemkülönben. Szívünk szerint írásról írásra haladva azt is fürkésznék, mi újjal gyarapította a korábbi kutatások eredményeit Nagy Miklós, e törekvésünket azonban a sokszínű, imponáló gazdagságú anyag (s a rendelkezésünkre álló csekély tér) sikerrel meggátolja. Arra viszont már fölötte alkalmasnak tetszik a gyűjtemény, hogy — kara/kterjegyeit, jellegadó megoldásait mérlegelvién — a pozitivizmussal is egybeszövődött hagyományőrzés erényeiről és fogyatkozásairól, érdemeiről és korlátáiról elmélkedjünk.

Nagy Miklóst laimaz irodalomtörténeti iskola nevelte, amelynek Horváth János volt a legkiválóbb egyénisége. Szemléletformáló, módszeradó hatással volt reá a szeretve tisztelt (olykor — e kötetben pl. 194—195., 426. — bírált) Barta János is, kisebb mértékben pedig Sőtér István, kivált a Nemzet és haladás koncepciójával. E tájékozódás tüstént magyarázza, miért nincs köze Nagy Miklósnak az ontológiai gyökérzetű hermeneuitilkához, s ha — elvétve bár és -óvatos tartózkodással — hasznosítja is a modern empirizmus egynémely fogásait (Kezdés és lezárás Jókai elbeszéléseiben), miért nem lesz egy perore sem valódi strukturalistává. Számára az irodalom és az egyes mű nem a lét titkos értelmű manifesztuma, nem is önmagában teljesülő szerkezet, hanem virrasztás, a nemzeti s a nemzetitől nem független személyes létezés (többé avagy kevésbé) esztétikai érvényű vetülete. S ki a literatúrát így szemléli, annak igazi segítséget a kutatás hagyományos eszköztára ád. Nevezzük is néven a Nagy Milkllós-á műhely „szerszámait”!

A ténygyűjités, a feltétlen ténytisztelet (kívánkoznék az első helyre, lévén a szerző vérbeli filológus. Alapos és megbízható adatolás, az írói életrajz vonatkozó faktumainak mozgósítása, egy-egy mű lehetséges forrásainak és keletkezési körülményeinek elmélyült kutatása jellemzi Nagy Miklós tanulmányait. A ténygyűjtés, a ténytisztelet vitathatatlanul a pozitivizmus öröksége, ámde korántsem a fafctualizmussá süllyedt pozitivizmusé. Nem idegenek a szerző írásaitól a távlatos gondolatok, a nagyobb összefüggésnek (51., 101—102., 126—130., 242—243., 338—339. stb. stb.), ám a birtokolt adatok csaknelm mindenkor megóvják az önkényes, légből kapott konstrukcióktól. összefügg a ténytisztelettel (s vonzó vonása a kötetnek) a régi szakirodalom megbecsülése. Nagy Miklós számon tartja s fölhasználja az elődök munkásságát s eredményeit, méltató-elismerő szót nem csupán olyanok kapnak tőle, mint Zsig- mond Ferenc és Szinnyei Ferenc, hanem — horribile diertu — a mostanában sommásan elutasított, -agyonbecsimérelt Beöthy Zsolt és Császár Elemér is. Nincs kétség: ez a helyes magatartás. Ismernünk kell az előttünk jártak produkcióját, s ha koncepciójuk egészét érvénytelenítette is az idő, kötelességünk kiemelni, átmenteni belőle a részigazságokat, a maradandó megfigyeléseket. A Nagy Miklós-i attitűd alázatra, szerénységre is int: nem érezhetünk jogosulatlan fölényt a korábbi kutatókkal és munkásságukkal szemben, nem hihetjük, hogy csakis a mi nemzedékünk a letéteményese minden bölcsességnek. Ha — dóré önhittséggel és könyörtelenül — elhajítjuk elődeink sok szempontból esendő örökségét, vajon milyen utókort remélünk a magunk szintúgy esendő teljesítményének?

469