Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A hagyományőrzés tisztessége (Nagy Miklós: Virrasztók) (kritika)

Az a vitára, korrekcióira, ámde elfogadásra is kész tisztelet, amellyel a tényeket megbecsülő Nagy Miklós a régi szakirodalomhoz közelít, témaválasztásában is gyakorta megfigyelhető. Napjainkban divat a múltnak csak a kimagasló éietiművű alkotóira ügyelni, s feledni avagy kurtán a perifériára utasítani a kisebbeket, a második-harmadik vonalhoz tartozókat. Szerzőnk nem osztozik eme 'káros előítéletben. A vitathatatlan nagyságok, Jókai, Arany, Kemény mellett megidézi Bérczy Károly és Jósika Miklós, Abonyi Lajos, Vias Gereben (és mások) alakját és munkásságát is. Tudván tudja: a kicsi érték is érték, a nevezettek is részed, részesei irodalmunk történetének, olvasóközönséget neveltek, ízlést formáltak, képesek voltak egyszer-egysaer önnön színvonaluk fölé emelkedni, befolyásolták epikánk fejlődését. Rászolgáltak hát, hogy foglalkozzunk — ámbár 'kritikusan — velük is. A nekik szentelt tanulmányok modalitása mindenesetre különbözik a többiétől. Jókai pl. nemegyszer fölszabadítja a szerző pátoszát és személyes líráját (70—71., 106—107. stb.), Vas Gerebenék viszont inkább csípős, szellemes iróniáját hívják elő (219—220., 245., 259—260. stb.). Akárhogy is: nemes és rokonszenves ez a hagyományőrzés, benne él amaz, egyre ritkábban érzékelhető mentalitás, mit így nevezett a letűnt század: „Andacht zum Kleinen.”

Túl az eddigieken, emeljük ki még két sajátosságát a kötetnek: a hatáskutatást és az erős kompara ti is ztikai hajlandóságot. Nagy készültséget, sok, adatok reptette leleményt igényel mindkettő, s elemében van a szerző, akár az egyikkel, akár a másikkal foglalkozik. Mily kitűnő és tanulságos a Krúdy és Jókai avagy a Katona József és a világirodalom című írás (egyéb példákat is említhetnénk)! Több tanulmány is fő céljának tekinti a hatáselemzést és az összehasonlító vizsgálódást, ám alig akad darabja a gyűjteménynek, amelyben e két törekvés jótékony jelenlétét nem érezhetni. Segélyükkel tágasabbá, távlatosabbá válik mindenkor az okfejtés, dúsabbá, több ágúvá a gondolatmenet, s kimondanunk szinte fölösleges: a pozitivizmus örökségét vállalja s újítja meg Nagy Md/kilós ezzel is.

Bizonnyal sorolhatnék még e hagyományőrző tudósi gyakorlat érdemeit s jellegzetes vonásait, ideje áttérnünk azonban gyengéinek szemlézésére. Sajátja a szerzőnek az önbírálat vonzó adománya (416., 422., 431—432.), a mástól érkező kritikát is aligha veszi hát zokon. Miként a tradicionális irodalomtörténetírásnak általában, a Virrasztóknak sem erőssége — kivéve tán a Vörösmar ty-verset — a műelemzés. Idézi bár Nagy Miklós Leo Spitzer híres tételét — „A műelemzés a szövegre és csakis a szövegre épül”: 191. —, példamutatónak tartja ugyan Arany János Bánk bán-interpretációját, maga viszont sokkal inkább Lanson és Rudler explication de textes-jének elveit (191.) követi. Fontos szerepet tulajdonít a műalkotásban az írói életrajz (a külső és a belső) lényeinek, a mintáknak, a forrásoknak, az olvasmány- élményeknek stb., megesik, hogy a regények egy-egy mozzanatát a hétköznapi lét igazságával szembesíti (pl. 249.) — vagyis jobban a háttérre, mintsem a szövegek esztétikumára és autonómiájára koncentrál. Értelmezései így nem eléggé elemzőek (poétikai szempontok is csak mellékesen kerülnek szóba bennük), s a korai keltezésű írásokon itt-ott az avulás jelei mutatkoznak. (Nem ártott volna némileg átdolgozni, korszerűsíteni őket.) Következik ebből, hogy aki pl. nem tartja teljesen méltányosnak és meggyőzőnek Németh G. Béla kemény ítéletét A kőszívű ember fiairól (vő.: Türelmetlen és késlekedő félszázad. Bp., 1971. 123—124.), kevés érvet kölcsönözhet a maga igazához Nagy Miklós regényinterpretációjából (53—84.). A Zord idő — jóval magasabb színvonalú — analízisében (a szöveg nagyjából azonos a szerző Kemény-monográfiájának egyik fejezetével) se|m azok a részek visznek közel a mű lényegéhez, amelyek múlt századi és mai itörbénésziek véleményét ütköztetik az író históriai felfogásával, s ugyanitt a komparatisztikai módszer veszedelmei is felsejlenek. Számunkra erőltetettnek, kevéssé meggyőzőnek tetszik ama hipotézis, amely a regény egyik figuráját (Barnabást) Dosztojevszkij-hősökkel, a dosztojev- szkiji emberlátással vonja párhuzamba (305—307., 314.). A két író és problematikája — az esztétikai különbségektől eltekintve is — mérhetetlen távolságra van egymástól, s mindenképpen bajos Ivan Karamazov és Szmergyakov magyar megfelelőjének,

470