Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A hagyományőrzés tisztessége (Nagy Miklós: Virrasztók) (kritika)
LÖRINCZY HUBA A hagyományőrzés tisztessége NAGY MIKLÓS: VIRRASZTÓK Minden időszak irodalomtudományának (közelebbről: irodalomtörténetírásának) megvannak a magia uralkodó eszméi és módszerei. Napjainkban — (kénytelensegből vállaljuk az erőteljes egyszerűsítést — kivált kétfajta teóriának és gyakorlatnak van keletje és becsülete. Egyik az ontológiai alapozású hermeneutika, másik a természettudományos egzaktságra törő empirizmus. Tág teret kínál az előbbi a kutatói intuíciónak és szubjéktivitásinak, elannyira, hogy némely szélsőségesek afféle modern misztikának tekintik, s akként is művelik — teljesen kiszűrné, de mindenképpen a minimumra zsugorítaná az önkényes, megbízhatatlan spekulációk hordozójának tartott személyességet az utóbibi (ezért is vonzódik oly feltűnően a modellekhez, a matematikát idéző jelnyelvhez és műveletekhez). E kétféle irodalomvizsgálat kizárja egymást; közeledésükre, netán megbékélésükre nincsen esély. Ám ha feloldhatatlan is a közöttük feszülő ellentét, valami — szándéktalanul, de korántsem véletlenül — mégis összefűzi őket: a tradicionális, főként a pozitivista irodalomkutatás elutasítása, hellyel-közzel mély megvetése. Roppant jellemző, hogy pl. Siegfried J. Schmidt nem csupán a dekonstruktivizmusnak nevezett ontologikus közelítésektől, a hermeneutikától határolja ed a maga „konstruktivista empirikus irodalomtudo- mány”-át, hanem mindenfajta, régi és újabb empirikus (a pozitivizmussal összenőtt) szemlélettől, még a new criticism elveitől és gyakorlatától is, s a hagyományos empirizmust illetően egyik ellenlábasa, a „dekonstruktivista” Hans-Georg Gadamer sem vélekedik másként. A szellemtudományok lényegétől Idegennek ítéli ő is ;a 19. század abszolutizálta természettudományi módszert, a tapasztalati élvet, az induktív eljárást — vagyis épp ia pozitivizmus alaptételeit. A tradíciókon nyugvó, szemléletében és módszereiben a korábbi eszményekhez igazodó irodalomkutatásnak — minek szépítsünk ? — manapság rossz a híre és kevés a hitele. Ha ezek után kijelentjük: Nagy Miklós egész munkássága, így legújabb, Virrasztók c. kötete .is — mind teoretikus alapvetését, mind vizsgálati szempontjait, mind metódusait tekintve — ízig-vérig hagyományőrző s ekként számos vonatkozással fűződik a pozitivizmushoz, némelyek tüstént úgy hihetnék: fanyalgó, netán teljességgel elmarasztaló ítélet forimulázására készülődünk. Szándékunk azonban ennek épp az ellenkezője. Bizonyítani kívánjuk, hogy a Nagy Miklós (és mások) képviselte irodalomtörténészi gyakorlatnak — akár az összes többinek — megvannak ugyan a maga korlátái és gyenge pontjai, ámde életképes és gyümölcsöző napjaimk- ■ ■ ii is, egyes területek és kérdésikörök vizsgálata közben pedig jószerével mellőzhetetlen és pótolhatatlan. Ha — az egyedül üdvözítőnek kikiáltott modernség nevében és jegyében — mindenestül félrevetnők tudományunk tradícióit (így a pozitivizmus örökségét is), nem csupán a kontinuitás szakadna meg, ihaniem bizonyos — rendkívül fontos — munkánk elvégzése is lehetetlenné válnék. Ne feledjük; amíly fogékony és leleményes a hermeneutika és az empirizmus az egyes művek elemzésekor, olyannyira érzéketlen és közömbös a folyamatok tényszerű vizsgálatával, a történetiség elvével szemben, a hagyományos filológiát és a komparatisztikát immár nem is említvén. Meggyőződésünk pedig: ez utóbbiak integráns összetevői az irodalom-históriának, s azok is maradnak. A Virrasztók című tanulmánykötet — mondjuk ki még egyszer — a hagyományőrző kutatói munka értékes dokumentuma. Elegyes gyűjtemény: „nem törekedtem műfaji egyöntetűségre, cikket, tanulmányt, verselemzést, szakbírálatot egy468
