Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)
mond majd Asbóth János magyar vezetésű Habsburg-monarchia szükségességéről írnak: Közép-Európa (Asbóth használja is a kifejezést) megszervezése misszió, s egyben európai követelmény, alapvető biztosítéka a fennálló status quó-nak. 1933-ban a varsói történettudományi kongresszuson lengyel történészek hangoztatják a középeurópai táj önálló lelkiségét, amely elüt a német és a moszkvai-orosz térségétől. Vagy a cionizmus: nem véletlen, hogy a zsidóság állandó fenyegetettségben élő kelet-európai közösségében született. Magyarország — Kosztolányi szavaival: — „a leggyilkosabb világtörténelmi pör” következtében elvesztette területének kétharmadát: s amikor a maradék egyharmad fölött is megindult az alkudozás (hová kössük az országot? németekhez?, olaszokhoz?, angolszászokhoz? — volt a nagy kérdés), a magyar értelmiség egy része azrt mondta: Közép-Európa a megoldás. Ügy tűnik, a térség egységének gondolata az itt élő és a történelemben örökké vesztes kis népek sajátos önvédelmi reflexe.7 Így például az Apolló az „önelvű Közép-Európa” hangoztatásával egyben állást is foglalt a hivatalos németbarát politikával szemben. A magyar Közép-Európa gondolat útkeresés a harmincas évek politikai kaval- kádjában. Persze, óvatosan kell bárnni a kifejezéssel: „magyar Közép-Európa gondolat” — ez olyan nézetrendszert sejtet, melyet egy jól szervezett csoport tűzött zászlajára, s megpróbál következetesen végigvinni, alternatívát állítva az ország elé. A valóságban természetesen nincs erről szó, egységes mozgalomról nem lehet beszélni. A szorosan vett politikai köztudatba is csak a harmincas évek haladó erőinek legjelentősebb csoportosulása, a Márciusi Front viszi be (1937), követeléseik 12. pontjaként: (követeljük) „A magyar revíziót: A Dunavölgyi népek számára a hova- tartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.” Végső soron revízióról van tehát szó, a fennálló státus quo megváltoztatásának igényéről. Képtelen gondolat, hogy a revíziós mozgalom (amely szintén nem tekinthető egységesnek) kizárólag az ezt meglovagoló Horthy-politikához társítható. Kétségtelen, Horthyék nemzeti programja teljesen kisajátította az országosan jogosnak ítélt követelést, de ezen kívül is léteztek hasonló célú, csak a hogyant másképp elképzelő törekvések, hangjukat azonban elnyomta a hivatalos politika jelszavainak harsogása. Tévedés lenne azt hinni, hogy a magyar közép-európéerek csupán humanitásból hirdették a térség egységének eszméjét: ők is az adott helyzet megváltoztatásának lehetőségeit keresték — de olyanokat, amilyeneket még mindenki elfogadhat. Gál István az Apolló programcikkeiben még a közös közép-európai sorsat hangsúlyozza, az 1940-ben megjelent Magyarország és a Balkán című kötetben viszont már a magyarság kulturális és politikai missziójáról beszél. A mindenkori Közép- és Kelet-Európa koncepciók jórészit az adott politikai helyzet függvényei. Érthető tehát, hogy Trianon után az elgondolások Magyarországon alapvetően a revízióhoz kötődnek — az Apolló Közép-Európájának is Magyar- ország a centruma. A reneszánsz-tanulmányok sora is ebbe az irányba mutatott, és Halmos Béla írása szerint földrajzi értelemben is „a Középduna Medence az igazi Középeurópa”.8 Ferdinandy Mihály fogalmazza meg talán a legvilágosabban e felfogás alapját: „A Középeurópa gondolat tulajdonképpen nem egyéb, mint a régi magyar birodalmi gondolatnak egy kompromisszumos, a mai idők hangulatába beilleszkedni kívánó reinkarnációja.”9 III. III. A politikai realitás persze más: az, amit Deér József is meglát egyik Apolló-beli írásában: „Aki figyelemmel kíséri a kisantantban tömörült államok hivatalos és nemhivatalos képviselőinek Magyarországot illető megnyilatkozásait, az a vélemények hatalmas tömegéből egyetlen gondolatsort ragadhat ki, mint ez államok és 437
