Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)
szerb keresztek, alakok, profilok, épület—részletek: a temperafoltokkal sűrűn lefedett újságszöveg itt szüli meg első ízben azt a közeget, amely a későbbiekben — máig — Deim képeinek legfontosabb és legjellegzetesebb tulajdonsága, és nem csupán egyik sajátos vonása, hanem lényege. Tartalom és forma egyszerre; mágneses tér, amelyben a képben ábrázolt „színhely” és a „történeti” idő találkozik, összeolvad. Sugárzó idő ez, amelynek részecskéi különös esőként ferdén zuhognak alá, betöltve a képmezőt, nemcsak egy grafikai elem pulzáló ritmusával, hanem az ábrázolásban jelen nem lévő, csak utalásokkal, árnyékszerű formákkal jelzett, a tradíció által kiválasztott hely sűrű atmoszférájával. Deim „esőmotívuma” a térnek és az időnek egyesítéséből keletkezett, kétarcú, kettős természetű közeg; látszólag megtagadja a lokális hagyományt, a szentendrei művészet megkerülhetetlennek tűnő világát, miközben éppen a kerülőúton jut e hagyomány centrumába: ép, egész, sértetlen, delejes vonzású szívébe. A hetvenes évek elejére ugyan némileg átalakul; egyszerű, letisztult geometrikus jellé válik a mágneses részecske rajza, egyenletes sorokba rendeződik a lüktető mozgás. A Deim-művek azonban nem tagadják meg azt az eleven, és bátor gesztust, amellyel 1969-ben először találtak vissza oda, ahol idő, helyszín és tradíció még együtt, szinte tapinthatóan sűrű szövedékben létezik. Azokban a plasztikai munkákban, amelyeket ugyanebből az időszakból itt vizsgálhatunk, az idő problémája korántsem fogalmazódott meg olyan végletes, mindent átitató érvényességgel, mint Ország Lili vagy Deim Pál műveiben. Volt valami epizód-szerűség abban, ahogyan mint „téma” az egyes szobrászok munkásságában megjelent: Vígh Tamásnál a hatvanas évek végén, elsősorban a Vásárhelyi Pál- emlékműterv körüli vázlatokban és kisplasztikákban, Kiss Nagy Andrásnál 1970— 77. között az ún. kis harcos-sorozat darabjaiban, Schaár Erzsébet 1970—74. között készült nagyméretű fehér figura-architektúra-installációiban, Melocco Miklósnál az 1977-es Ady-oltár monumentális víziójában. Ez utóbbi előhírnöke, jóslata egy következő periódusnak, a maga gátlástalan heroizmusával és lenyűgöző lehetetlenségével műszereknél és tudományos prognózisoknál százszorta pontosabban jelzi a világ és benne a még meglévő struktúrák készülődő földrengéseit. (Leporello: Che ne dite .. Pare un libro stampato!) Szembeötlő, hogy e négy szobrász ugyanazt a ,/tárgyat” másmás, ellenkező oldalról szemlélik: Vígh Tamás és Kiss Nagy András az örökkévaló múltidő elkötelezettje, Schaár Erzsébet és Melpcco Miklós a múlandó és az enyészetnek kiszolgáltatott, így ideiglenes létezésé és emlékezésé. Az örökkévaló és a múlandó, a változatlan és a változó idő ellentétpárja mögött persze, végső soron a szob- rászi anyagok természetének különbségeit kell felfedeznünk (és csak ebből következőleg a szobrászi gondolkodásmódok eltérő voltát): a kő, a bronz amott a felbonthatatlan, valóságos, materiális formába öntött állandóság; a gipsz, a hungarocell, a drapéria, a drót, emitt ennek a világnak érdes és rebbenékeny, szédítően ingatag és romló árnyéka. És az is jól látható, hogy a plasztikai szemléiéit és világ-értelmezés iránya is ellenkező: Kiss Nagy és Vígh a múlt felől látja, éli át és fogadja el a valóságot, Schaár a jelen pillanatból tekint visszafelé, Melocco pedig — egy századvégbe hajló korszak gyermekeként, abszolút kívülállóként nyúl át a fejünk fölött, vissza a jelenbe, a múlt felé. Vígh Tamás egy viszonylag rövid időszakon belül — 1967—76 között — párhuzamosan egyszerre háromféleképpen is megkísérelte a saját időértelmezésének megfogalmazását. Feltűnő, hogy számára az idő — és ebben különbözik a többiektől — elsősorban történelem, pontosabban, történetileg meghatározott, konkrét, csaknem évszámokkal is mérhető; és ehhez mérten kissé másodlagos az a tulajdonsága, hogy a „határokat” átlépve sodró folyamként viszi a szemlélőt, a benne létezőt visszafelé, az eredet ősrétegéhez. Oda, ahova műveinek egy részében maga a szobrász is eljutni törekedett. A szobroknak három csoportja rajzolható körül aszerint, melyik úton és milyen eszközök segítségével éri el és veszi birtokba Vígh Tamás tárgyát, a bronzba, anyagba sűrített megfoghatatlant. 1967 táján hosszabb ideig foglalkozott egy Vásárhelyi Pál-emlékmű terveivel, ennek egy, a dombra tervezett figura-csoportját több önálló kisplasztikájában formálta 430
