Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)

meg (Az Alföld népe, 1967). A négy alak hengeres lemezköpenyét átvágások, árkok, egymással összecsapó tömegek tagolják; semmi „valóságos” motívum, semmi „hűséges” leírás, csupán a formák arányviszonyai, belső mozgása, csupán az alakok — gesztus nélküli — kapcsolata és ritmikus ismétlődése, a hengeres formák téri „elfordulása”, csupa elvont és tiszta plasztika. De éppen a leírásoktól és hasonlóságokra való törekvésektől megszabadult, mélyen plasztikai természetű alakítás következménye az átváltozás: a bronzlemez valóságos köpennyé, az alföldi pásztorok subájává alakul, amelynek hullámzó és összecsapó formái, a vállakon megtörő szögletessége és aláhullása nemcsak egy tradicionális viselet átható szobrászi képét fogalmazza meg, hanem a — szó szerinti értelemben vett — maga-tartást, is, amely „az Alföld népét” jellemzi a kollektív képzeletben. Néprajzi rekvizítumok és folklór-kacatok nélkül, ezeket félretolva egyenesen oda érkezik el, ahol az egészen pontosan körülhatárolható idő, az időt pontosan körülhatároló történelem és etnikum együtt létezik. És ha ez az idő, a magyar reformkor megnevezhető, az csakis a plasztika erejének, a látásmód mélyrehatóié karakterérzékének, a formák belső viselkedésmódjának és történeti érzékenységének köszönhető, olyan értékeknek, amelyeket szobrászainkban Izsó Miklós terrakotta-táncolói óta ritkán láthattunk.

Sok szempontból rokonszellem teremtette meg a második csoportba tartozó kisplasztikákat (Szinbád, Régészet, 1973, Kis emlékművem Adyről, 1976). A tárgy itt nem maga az idő, hanem inkább az idő múlása. A föld megnyílt rétegeinek mélyére pillantó régész, az egymásba kapaszkodó (egymásba kapaszkodó? egymással viaskodó?) férfi—nő-kettősök, feltorlódó és elomló, születő és elenyésző, sietős bronzformákból, tépett formacsomókból keletkezett alakok, fölöttük mintha halovány fátyolként a távolodás, az elmúlás tudása, titkolt, ki nem mondott szomorúság lebegne. Krúdy és Ady ideje jelenik meg itt, a századforduló, a századelő félmúltja ez, mely még nem múlt el egészen, még tart: innen a rálátást átszínező árnyalatnyi nosztalgia.

Félmúlton, múlton át (vagy éppen megkerülve ezeket) jutott Vígh Tamás azokhoz az ősi rétegekhez, amelyek a prehisztorikus kultúrákban, az idők mélyén rejtőzködő egyszerű, elemi formák, a bálványszerűen súlyos és a képzelet által mégis oly könnyen „megmozdítható” primér alakzatok világában otthonosak. Vígh Tamás le- hántotta itt a tudás, a képzelet és a szemlélet által a formákra rakott másodlagos „súlyokat”, a „használat” nyűgeit, kiszabadította a plasztikai tömegben és arányban elevenen működő erőt, jelentést. Ettől az egymás mellé rakott, a növények természetességével egymás mellé növő, burjánzó elemek sajátos élőlény—tárgy-együttesekké alakulnak át, miközben megmaradnak érdes, egyszerű és önmagukat jelentő formának is. A korszakhoz kötött, „történeti” idő után a történeten kívüli és örök állandóhoz érkezett vissza, amelyről bebizonyosodott, hogy még eleven, új és használható (Ősök idézése, 1970; Életfa, 1971; Rolls Royce ülés párnákkal, 1973).

Mint ahogy elevennek és használhatónak bizonyult Kiss Nagy András kezenyo- mán valami archaikus antik tradíció, pontosabban az és úgy, ami és ahogy a hetvenes évek elején megtalálható belőle. Az ún. kis harcos-sorozat darabjai (1970—1977) mutatják legvilágosabban, de persze a többi körülöttük született kisplasztika is (Latinok, 1970; Niké, 1972; Telemark, 1972), azt a kettős viszonyt, amely itt a tárggyal létrejön: aki az antik világ teljességére tör, kénytelen annak töredékeiből építkezni. Mintha egy antik váza cserepeit látnánk viszont; rajtuk az egykori ép és teljes egész fénye, de rajtuk a sár, a föld, a pusztulás homálya is. Minden forma azt sugallja, hogy a hibátlan létezés többé nem állítható vissza: kicsorbult, hasadt, lepattant szilánkokra emlékeztető, érdes és törött minden részlet, akár egy elpusztult település maradványai, kerémiadarabkák a fű között. A részletek némelyike azonban a régi fénnyel, a teljesség visszfényével tündököl még, lemondás, belátás helyett ideiglenes ígéretként.

431