Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)
Vilt Tibor vagy Kondor Béla, mindkettőjüknél azonban sok egyéb ugyanilyen fontos momentum társaságában, etika, történelem, szerkezet, világmodellek bonyolult szövevényében. Kizárólagossá, csaknem egyetlen és uralkodó nézőpontként, értelmezési és vonatkoztatási pontként, egyetlen valódi lehetőségként először Ország Lilinél jelenik meg. Számára személyes sorsa, származása révén talán — ha a feledés rétegei alatt is — elevenebben és épségben maradt meg egy érintetlen és egész világ, sértetlen hagyomány, ki-nem-zökkent idő,, amelynek képe, ereje, sugárzó és mindent átvilágító fénye 1960-as prágai, majd 1965-ös első keleti utazásán erősödött fel. A festő, aki korábbi műveiben a szürrealizmus, majd egy sajátos „ikonos” hangulatú absztrakció felé fordult, a prágai zsidó temető köveinek héber felirataiban, a besüppedt, helyükből kifordult, egymásra állított vagy csak egymásra dőlt sírkövek szövevényes és krisrtályszerűen rendszerbe igazodó zsúfoltságában olyasmit ismert fel, amit soha korábban, amit semmilyen más élmény semmilyen művészeti stúdium, semmiféle tanítás vagy képzőművészeti irányzat nem adhatott neki; a világ téren és időn átnyúló azonosságéit, az évezredek közelségét és eleven jelenvalóságát a jelenidő síkján, a dolgok folyamatosságát, az egymástól elválaszthatatlan, egymásba épülő, egymásba folytatódó és megőrződő részek zsúfolt, sűrű tenyészetét. Felismerte, hogy az idő folyamatában egymást keresztező, összeolvadó-szétváló hagyományok, kultúrák nem tűnnek, nem enyésznek el, hanem — parázsként az évszázadok hamuja alatt — tovább élnek, kibonthatók, kiáshatok a rájuk terülő rétegek alól; és végül felismerte ezeknek a megtalált ősi tradícióknak egyetemességét és mélységes, szinte a bőrünkön érezhető aktualitását. Nincs rá jobb szó: képeiből — amelyeket 1965—67 között festett és 1967-ben mutatott be először a székesfehérvári István Király Múzeumban — sütött, sugárzott az évezredek ereje, ellenállhatatlan személyességével itatva át a tárgyat, és a szemlélőt résztvevővé avatva. Ország Lili a képeket megelőző; vagy velük párhuzamosan készült montázsokon alakította ki azt a látás- és ábrázolástechnikát, amely a művet magát a régészeti ásatásokhoz hasonlóan rétegezett, a rétegek mélyén egyre beljebb, időben egyre hátrább, egyre korábbi szakaszok felé haladó munka színterévé és egyúttal eredményévé teszi. A kompozíció e rétegek — azaz idősíkok — együttese, és úgy azonos mindegyikük önmagával, hogy egyúttal felszívódik az előzőbe és a következőbe; finom folyamatosság, szakadatlan idő, el-nem-porladó kultúrák szivárognak át, akár kötésen a seb, a kép elemein, tárgyain. A román templomok faragott Mária-szobra, a római portré- medaillonok, Semiramis függőkertjeinek alaprajza és a héber írásjelek kőbevésett kalligráfiája itt egyetlen csöndes, észrevétlenül hatalmas szövevénybe fonódik: minden egy. Bizonyos, hogy Ország Lilin kívül senki ilyen módon, ennyire belülről, eny- nyire feloldódva a tárgyban, gondolatainak tárgyában nem látta és nem mutatta meg a világnak ezt az időben — és csak ott — létező egységét. Személyes sorsként és — tágabb értelemben — életmegoldásként vállalta azt, ami — őhozzá hasonlítva — másoknak kihagyhatatlan, de meghaladható, ezért múló és részleges periódusnak bizonyult. Amikor Deim Pál egy szerbiai kolostorban működő (Prilep) művésztelepen kény- szerűségből a kéznél lévő újságlapokra festette képeit, látszólag véletlenül, mintegy mellékesen, alkalmi választásként szembesült az időnek és a tradíciónak kérdéskörével. A külső-belső körülmények, a látás- és gondolkodásmód eleve errefelé tartó pályája a hely „szent” és „bizánci” atmoszférája törvényszerűen hívták elő a korábbi Deim-művek mélyéről annak a világnak a képét, amely ősképként, természetes otthonként, örökségként kezdettől fogva irányította, mozgatta, megszabta festészetének sorsát, belső útját. Szentendre sajátos, a dombokon kristályos rendbe simuló látványszerkezete, kultúrájának különös ízű, magyar—szerb és népi—polgári rétegeket összeolvasztó gazdasága a prilepi kolostor egyszerre otthonos és ismeretlen helyszínén kapott távlatot; kettős értelemben is: a jelen — Szentendre — és a múlt •— Prilep — irányába. E megnyíló távlatban egymásra rajzolódnak a színhelyek, a síkok, az emlékképek és a valóságosan létező tárgyak: összefonódik, egyneműsödik, egységesedik az anyag. Mint valami sűrű esőben jelennek meg a motívumok, a 429
