Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Csuhai István: A megszöktetett forma (Tóth Gábor Ákos: Szökevények) (kritika)

kítottsága miatt nem regény, és véleményem szerint közelebb áll a novellafüzérhez, amit felépítése, külső formája meg ás erősít.

Tóth Gábor Ákos „háttér-regényének” (az elnevezés a belső címlapról való)

vázát egy végiggondolt, megszerkesztett forlma hozza létre. A két „fejezetből” álló könyv első, rövidebb része egy szabályos novellát foglal magába, ami egy vonatutazás eseményeivel ismertet meg. Ennek a novellának a mondatai a második, terjedelmesebb részben hívóezóvá és címmé változnak, és egy-egy kisebb, egy-másfél- oldialas rövidtörténetet, szövegtöredóket, egypercest indukálnak, illetve különítenek el egymástól. Szándékosan utalok Örkény István kedvelt műfajára, mert a szövegek közül jónéhány óhatatlanul is az ő rövidprózájárt idézi fel: van közöttük csattanóra végződő kisnovella, talált tárgy, még több a már „megformált”, ,je talált tárgynak tűnő, Örkény Használati utasítására emlékeztető darab. A klasszikus önkény-egypercesben mindezek mellett nincsen tere a nyelvi fölöslegnek. A Szökevények egészét tekintve viszont az mondható el — és ez a legnyilvánvalóbb eltérés Örkénytől —, hogy egyedül a kötetkezdő novella végzi el következetesen ezrt a nyelvi redukciót, a második rósz szövegeiben a terjedelem csökkentése nem mindenütt jár együtt a nyelv lehetőség szerinti visszavonásával (s különösen nem egy új nyelv bevezetésével), függetlenül attól, hogy ezek epikus jellegűek-e vagy sem. A második rész, különnemű darabjai ellenére, egy folyamatos és egységes történetet sejtet, amely szükségszerűen nem független a bevezető novellától, de amelyből végeredményben mégiscsak fragmentumokat ismerünk meg. Érdekességén és meglepőségén túl is jelentőséget kap ez a forma. Ha a könyv írója valamelyik korábbi, tradicionálisabb epikai alakzathoz ragaszkodott volna, és könyvét például a klasszikus regény műfaji mintái szerint építette volna fel, a második rész darabjai a novellába beépülve hordoznák mindazt az információt, ami a vonatutazás hátteréül szolgál, illetve ami a helyzetről, a szereplőkről, a részletekről, és egyáltalán, a „szökevényekről” tudható.

Nem tartom véletlennek, hogy Tóth Gábor Ákos nem így cselekedett (az általa választott hagyomány számára közhely a szabályok felbontása). Ezt a működőképes formát gondolom a Szökevények legfontosabb erényének. A második rész alighanem csók a maga eklektikájával, fordulataival és „várt” váratlanságaival képes saját, az időtől ugyan nem függő, de nem is egyetemes világát olyannak mutatni, amilyen. (Ezt az eklöktiikát jól példázzák a könyv Mahlertől Mick Jaggerig terjedő zenei hivatkozásai). Miért ennek a világnak a legfölső, legátfogóbb szintjén a dolgok között végső soron mégsincs egyenes oksági összefüggés, itt rész és egész csak elvileg és az írói előfeltevés zerint tartozik össze. Azért nevezem önórtelmezőnek ezt a formát, mert nem a szöveg állítja elénk az író arcképét, amint és ahogyan dolgozik, hanem egyszerre az egész mű, magával a megszerkesztéssel, a szövegválogatással és a daríabok egymás után helyezésével.

Mindez érzékeltetheti azt, hogy Tóth Gábor Ákos sok mindent tud, amit a nyolcvanas évek második felében egy induló prózaírónak tudnia kell. Ez a tudás és ez az írásmód a technikát tekintve posztmodemnek nevezhető. Alapja egy eredeti és a jélenleginél valószínűleg többet elbíró ötlet, de van benne jó adag játékosság, invenció, kísérletező hajlam, szövegismétlés és sitíiekleltifea .is. (A Szökevények kortársai között a posztmodern írásmód tekintetében legközelebb Garaczi László Plasztikjához áll: a Plasztik hasonlóképpen egyetlen, az egész szöveget mozgató ötletre épül.)

Idáig lakható kényelmesen és eddig a pontig használható a Szökevények „háztartása” — itt azonban mintha megtorpanna az író, és a dolgak-rbárgyak nem egészen a rendeltetésük szerint mennének-működnének tovább. Beteljesületlen a könyv kezdeti, a formának köszönhető lendülete. Kulcskérdéssé válik — irodalmi alkotásról lévén szó — az, hogy nagyon hiányzik ehhez a formához egy kimunkált, megdolgozott, az eredeti ötlettel egyenértékű, azzal kölcsönös viszonyban álló, a mostaninál teltebb és mégis e világ aprólékos kisrealizmusához társuló nyelv, amibe a képtelen, a virtuális éppúgy belefér, mint a kézzelfogható, s amin keresztül mindez nézhető. A Szökevények nyelvéből legfeltűnőbben a kézzelfogható reked ki. A

377