Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Csuhai István: A megszöktetett forma (Tóth Gábor Ákos: Szökevények) (kritika)

mészetesen a múltból fakadó — féloldalassága két íróarcot tud megrajzolni, paradox módon úgy, hogy éppen a rájuk vonatkozó állításoktól tartózkodik: a dilettánsét és az elfelejtett íróét. Ha ezt szem előtt tartom, éppenséggel elhanyagolható téiny, hogy általában a kritika a bátorságról ritkábban vagy soha nem szokott nyilatkozni.

Tóth Gábor Ákos könyve elvi kivételt ez alól biztosan nem fog jelenteni: a Szökevények semmi esetre sem bátor vagy bátortalan mű, egészét bizonyára túlzás lenne ezzel a jelzővel minősíteni, már csak azért is, mert ha az irodalmi jelenségeket „bátorságuk” szerint ítéljük meg, rendszerint nem az irodalmi értékrend körein belülre jutunk; ha a szót így, köznapi értelmében használom, félrevezető. Mégis ez jut róla először eszembe, mert lehetőségeiben biztatóbb, ha úgy tetszik, „bátrabb” írói teljesítményt ígér, mint amivel végül szembesíti olvasóját.

Ügy gondolom, hogy a Szökevények — mint minden irodalmi mű — megítélhető és körülírható önmagában. Másfelől árulkodó a helyiértóke is, az, hogy ez a könyv a nyolcvanas évek második felének irodalmában milyen helyet tölt be, a magyar próza évtizede tapasztalható paradigmaváltásában milyen szerep és pozíció illeti meg. Minden ehhez hasonló, egy új, használhatóbbnak ítélt konvenció keretében megszülető könyv sikere vagy sikertelensége végső soron ezen a helyiértéken is múlik. Talán megengedhető az itt következő hasonlat, mert azt gondolom, hogy nem áll távol a könyv — egyébként gyakran ironikusan alkalmazott — kisrealizmusától és köznapi világától, s ugyanígy publiciszitikussága sem esik messze a Szökevények — túlnyomórészt ugyancsak ironikusan működő, de nem mindenütt tudatos — puib- lioisztikusságától, amellett persze, hogy szól erről a bizonyos helyiórtékről is: arra a mifelénk nagyon is ismerős háztartásra emlékeztet, amelyben nagyon sok olyan funkcionális tárgy megtalálható, ami „elkényezteti” lakóját — ezek a tárgyak hasz- nálhatók-használtatnak is, mégis, alig-alig akad közöttük tökéletesen vagy pontosan azon a módon működő, ahogyan annaJk történnie kellene: a hűtőgép belül jéghideg, de éjszakánként elviselhetetlenül zörög; a tévé képernyőjén minden látható, de néha egy fehér csík jelenik meg rajta; a kávéfőzővel remek kávét lehet készíteni, de évek óta hiányzik a füle, és ezért nem lehet megfogni szabad kézzel. Valahogy ilyen a Szökevények is: szórakoztató és lendületes olvasmány, üdítő a kísérletező kedve, lehet és nem is rossz lakni benne, mégis hiányérzetet kelt, holott

majdnem minden megvan ahhoz, hogy errőll elfelejtkezzünk, és csak a kényelmét érezzük.

A hasonlat mégsem egészen pontos: egy szembetűnő és lényeges hiány mégis érzékelhető ebben a könyvben, amit a korábbi, folyóiratból, antológiából ismerős részletek még el tudtak fedni, a könyv viszont láthatóvá tesz. Nem nagyon oldható fel az az ellentmondás, hogy ez a mű egy egyébként valóságos életproblémát emel a középpontjába, anélkül, hogy ez az életprobléma valóban problematikusnak mutatkozna számára. Tóth Gábor Ákos főszereplővé a szökevényt mint prototípust avatja, azt az emberi alkatot, aki különbséget tesz vagy kényszerül tenni ,yitt” és „ott” között, földrajzi, lelki, szociális értelemben egyaránt. Nem merném azt állítani, hogy a könyv beszélne is erről az élethelyzetről, amely az utóbbi hónapokban bizonyos szociológiai felhangot is kapott. Annak, hogy a Szökevények ebben az értelemben „nem beszél”, elsősorban az lehet az oka, hogy a két és félszáz oldalon úgyszólván minden az iróniának, a kifordításnak, a kimondás és megértés különbségének van kiszolgáltatva. Amikor ez az irónia univerzálissá válik, nem ad módot azoknak az értékeknek a megközelítő rendjére, amelyek összeférhetetlenek vele; ráadásul zavaróan kiszorítja az etikát. A Szökevények univerzálisnak nevezett iróniája ugyanazt a felismerést célozza, mint azé ,a Hajnóczy Péteré, aki egyik írásában megörökítette a klasszikus viccet Magyarország harmincmillió lakosáról — mégis súlytalanabbnak bizonyul annál, és mintha .a mélysége is hiányozna; a „mindannyian szökevények vagyunk” feMismarésben inkább a mestankééltre, és nem az emberire, a velünk is megtörténőre esik a hangsúly. Más a helyzet a kisebb részekre, részletekre korlátozódó, „köznapibb” iróniával: itt a szöveg valóban élénkebb, mozgalmasabb, mert nem nélkülözi a humort. A Szökevények az iróniának e kettésza376