Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Csuhai István: A megszöktetett forma (Tóth Gábor Ákos: Szökevények) (kritika)
angolszász költészet, poétikai értelemben pedig a zárt forma, főleg a szonett jelenti. Az Eliot, Poe, John Donne, s a balladák világának bensőséges ismeretéről rejtett utalások, hivatkozások egész sora tanúskodik — baljósán komor világképbe foglalva a rezignált szemlélődés magányát. A Lázár-líra karakterét a műveltségélmény önmagára vonatkoztatása alakítja ki; a felhasznált idegen anyag tehát a reflexió, az átlényegítés, s nem a világirodalmi jártasság fitogtatásának eszköze. És szellemi fogódzó is egyben egy olyan világban, ahol az értékvesztés, az emberi kapcsolatok kiüresedésének folyamata végérvényesnek látszik: „folytatás nincs, az éjszakának vége. / egy duda szól még. kalaplengetés. / márványon ujjnyomok, durva kéz-e? / megmozdulni miért olyan nehéz?” (De amott lent). Ebben a tartalmukat vesztett érintések, szavak, érzések okozta létpozícióban próbál a költő a művészet eszközeivel nevet adni a bomlásnak, a folytonos visszavonulásban kiteljesedő meditáció minél árnyaltabb érzékletességével, a kétségbeesés hűvös nyugalmával. Tudva, hogy az igazán mély fájdalmak csupán körüljárhatok, s mert legbelül megélhetők, csak a lélek rezdüléseiben megragadhatók. Ezért tartózkodik ez a líra oly feltűnő módon a fel- tárulkozástól és az analízistől, s talál rá szerepekben, maszkokban, átvett modorokban az önkifejezés lehetőségére. „Egy amerikai író mondta, hogy a szeretet, a gyűlölet, a félelem csak szavak, amelyeket azok használnak, akik még soha nem élték át, lami mögöttük van” — idéz a szerzői utószó egy naplótöredékeit. Tény, hogy a versbeszéd érzelmi intenzitásának lefojtásából, az emlékekkel átszőtt szemlélődés magatartásából adódóan Lázár Júlia költészetének nincsenek meglepő váltásai, újabb szálakat nyitó fordulatai, s mindezt némiképp a kifejezésmód elevensége is megsínyli. Önnön enervált hangulatvilága, életérzése azonban olyany- nyira rezonál arra, amit imitál, hogy hangjának hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Szerves egytónusúságát fölerősíti könyve ívnélküli kompozíciója, ez a tíz ciklusra osztott egyetlen monológ, melynek egyes fejezetei az élükre állított hívóvers egymással szorosan összekapcsolódó kifejtéseiként is értelmezhetők. Épp ezért nehéz kiemelkedő darabokat felmutatni, rövidebb szövegrészeket idézni a kötetből, s még nehezebb megítélni azt, hogy mi lesz az ilyenformán tágíthatatlannak tűnőén zárt, befejezett első kör után e líra újabb perspektívákat nyitó elmozdulási iránya. (Móra, Kozmosz Könyvek, 1988) CSUHÁI ISTVÁN A megszöktetett forma TÓTH GÁBOR ÁKOS: SZÖKEVÉNYEK H,a történetesen esszét próbálnék írni Tóth Gábor Ákos első kötetéiről, szívem szerint egy olyan passzussal kezdeném, aimaly a bátorságról szól. Ennek az írásnak a keretei azonban nem engedik meg az esszé műfaját, mint ahogy lényegében igazságtalan éppen ezt a tulajdonságot, a bátorságot emlegetni egy olyan indíttatású könyv kapcsán, mint amilyen a Szökevények. Különösen akkor igazságtalan, ha tekintetbe veszem azt a tága/bb irodalmi környezetet, amelyben ez a könyv, illetve a róla szóló kritika megjelenik, s amit jellemez az a néha zavaró, máskor jótékony feledékenység, amelynek segítségével ebben a környezetben nemhogy könyvek, sokszor teljes életművek tűnnek és tűntek el anélkül, hogy vialódi mérlegelésük megtörténne vagy megtörtént volna. A kritikának ez a — korántsem öntörvényű és ter375
