Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Keresztury Tibor: A dilettáns közvetlenségtől a kimunkált hermetizmusig (Négy újabb első verseskönyvről) (kritika)
KERESZTURY TIBOR A dilettáns közvetlenségtől a kimunkált hermetizmusig NÉGY ÜJABB ELSŐ VERSESKÖNYVRÖL „Nem leszek nyugodt, / amíg tudom, hogy van létezés, / hálás, s volt szerelem” — írja Koppány Zsolt bemutatkozó kötete egyik versében (Üjra, újra ...), s nyugtalansága hosszú távra szóló művészi ambíciókat sejtet. A Költői színjáték olvasóját viszont ezek az ambíciók tölthetik el jogos nyugtalansággal — nemcsak szembeszökő megalapozatlanságuk, hanem az utóbbi évek pályakezdéseit gyakran jellemző jelenségérvényük miatt. Egyre feltűnőbb ugyanis, hogy líránknak a hagyományok radikális lebontására, majd újraértelmezésére vállalkozó újabb hullámai a viszonyítási pontokat relatívvá, szubjektívvé tevő szabadságukkal sajnálatos aránytévesztésekhez is vezettek az azokait követő féltehetségek önértékelését illetően. A költői öntudat és a felmutatott teljesítmény arányának súlyos eltorzulása eredetieskedően exhibicionista programokban éppúgy tetten érhető, mint a magyar költészet elmúlt évtizedének történéseiről tudomást venni tüntetőén nem akaró törekvésekben, amelyek többnyire az ihleteítség ösztönösségének, a kiválasztottság tudatának hangsúlyozásával próbálják konzervatív epigonázmusukat elfogadtatni. Koppány Zsolt ez utóbbi csoportba tartozó lírájának kudarca sem volna ennyire egyértelmű, ha közhelyességére nem az elhivatottság szerénytelensége, az indokolatlan önbizalom világítana rá. A szerzői utószó „determinált földönkívüliség”-ről, a művész megváltó-szerepéről valló sorainak szellemében ugyanis hatalmas levegőt vesz a költő, miközben jószándékú nekibuzdulását fokról-fokra érvénytelenítik versei. Jól ismert lírai alaphelyzeteket, megoldásokat sorjáztatva a színész és a koldus szerepébe bújik, hogy államidé megmérettetése felelősségét, s végtelen toifosztottsá- gát hangsúlyozza (Költői színjáték, Koldus), köszönetét mond költőségéért, valamint keménységéért a szüleinek (Szukcesszió), szerelmes ciklust szentel a feleségének (Zajok), meglehetősen elcsépelt axiómába foglalja a művészet értelmét (Művészet), külföldi útjáról „mégis” visszavágyik (Mörbisch ’82) és így tovább. Mindeközben a költői magatartás a látnoki képességekkel felruházott-megvert ember „fejet falba vág, / aki küzd” -típusú pózai és az önnön sorsa miatti elérzékenyülés végletei közt ingadozik — abból a heroikus alapállásból fakadóan, mely a költészet tétjét a kiválás és az elbukás alternatívájában látja. Azáltal azonban, hogy ez a líra erősebb invenciók híján csak a szándékok szintjén görget súlyokat, nem hoz létre olyan hiteles beszédhelyzetet, amely az olvasót e deklarált belső küzdelem részesévé avathatná. A kötet szerkezete az életút-rekonstrukció időrendiségét követi, de az élmények személyessége a záróciklus költeményeiben a pusztulás egyetemes sugallatává, „az utolsó férfi”, „egy végső összerezzenés” fiktív létidejévé tágul Az élmény távolítás legfőbb eszköze Koppánynál — részben a Pilinszky-hatás áttételein keresztül — a bibliai parafrázisok vonulata, ám ennek segítségével sem tud tartósan kikerülni egyes ismert verstípusok közvetlen banalitásainak köréből. Mindez persze egyfajta hagyományos költői látásmód, eszközkészlet elsajátításának is felfogható, de a költő bemutatkozásával alighla 'ennek dokumentálására törekedett csupán. Jelzi ezt a kötött formák felszabadítására tett kísérlete éppúgy, mint azok a hátborzongatóan erőltetett képkreációk, melyek tehetsége eredetiségét lennének hivatva igazolni: „Mint 372
