Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Lukácsy Sándor: Lossonczy Tamás és Lossonczy Ibolya művészete (esszé)
Csend lebeg Lossonczy Ibolya szobrai körül is. Másfajta csend. E kiváló művész alkotásai nem családi jogon szerepeltetett járulékos kellékei kiállításaiknak. Lossonczy Ibolya önálló művészegyéniség. Bár nyilvánosság elé alig-alig kerülit grafikái, pasztelljai bizonyítják, hogy a színeknek is mestere, igazi otthona a gipsz fehér világa, mely makulátlan tisztaságát akkor is megőrzi, ha bronzba öntik. Rodin szerette megtapogatni, kezével „nézni” a szobrokat; Lossonczy Ibolya szemérmes szobrait csak körüljárni, körülandalogni szabad — és kell is, mert nem egy nézőpont számára készültek, minden oldalról van mondanivalójuk, mint a természetben a virágnak. Minden oldalról, de mindig alulról fölfelé kell nézni őket. A megmintázott tömeg az alsó, nyugalmi állapotból indul el, hogy fölfelé haladva hajlataival, vápáival, szirombomtásával megkeresse a formát, melynél megállapodhat, miközben egyre kar- csúsodik, egyre többet hagy el anyagi mivoltából, lélegzetvételnyi szüneteket is tart, magába fogadja a kitöltetlen űr békés pihenőit, hogy e lassú, meditáló mozgás után mint tünékeny madártest, mint lobogó gyertyaláng, mint elszálló sóhaj jelenjék meg előttünk. Lossonczy Ibolya szobrai folyamatok. De nem történések. Van bennük valami végleges: a megállított idő percnyi örökkévalósága. Ez teszi őket monumentálissá, a kis méretekben is. Monumentalitás harsányság nélkül, „halk formák”, mint már Hamvas Béla megjegyezte, hasonlítván e szobrokat a japán költészet néhány szótagos verseihez, fehér testet öltött líra, egy szemlélődő lélek bensőséges csöndje, áhítatot parancsoló. Favete linguis. * Hosszú-hosszú évtizedeket töltött együtt ez a művészpár, nem könnyű életet. Pályájuk — Lossonczy Tamásé a huszas évek végén, Ibolyáé jó tíz esztendővel később — nehéz időkben, de biztatóan indult: a legkiválóbb műértők dicséreteivel. Kállai Ernő már 1941-ben fölfigyelt közös kiállításukra, s két év múlva ő rendezte meg Lossonczy Tamás első önálló tárlatát. („Meg vagyunk győződve arról, hogy ez a fiatal művész modern művészetünk legjavához tartozik...”) Elismerő szavakkal fogadta a festő munkáit Kassák is, Hamvas Béla pedig, 1947-ben, mindkettejük alkotásairól kitüntető elemzést írt, Lossonczy Tamásról hosszú fejezetet, mélyben művészi törekvését Bartókéval állította párhuzamba, s azt jósolta, hogy a festő, „amint az absztrakt művészet első szavát megértette, meg fogja érteni az utolsót is” — a modern művészet szintézisét várta Lossonczy Tamástól. Ekkor, (1948-ban), a bíztatások és dicséretek meleg légkörében következett be az elemi erejű csapás (pusztító, mint a háború, melynek utolsó évében Lossonczy Tamás csaknem minden addigi műve megsemmisült): az Európai Iskolát, a modern művészetnek ezt az élcsapatát, mely rokon szellemi közegével táplálta s lendítette a művészpár alkotó kedvét — az Európai Iskolát elnémították. Lossonczy Tamásnak 1971-ig, Ibolyának 1982-ig kellett várnia, hogy ismét önálló kiállítással mutatkozhassanak be. Munkásságuk a kényszerű magány évtizedeiben is folyamatos volt, lankadatlan, megalkuvás nélküli, heroikus. Műveik az újra jelentkezés óta is ritkán kerülnek nagyobb nyilvánosság elé, még ritkábban kapnak megértést, elemző visszhangot, mint Bozóky Mária kis könyve 1976-ban, Mezei Ottó tanulmánya 1979-ben, mindkettő Lossonczy Tamásról. A többi? Szomorkás kedvem van Tolnay Károly 1924-ben Cézanne-ról írt szavait idézni: „... nem cikk kéne már, itt az ideje, hogy valaki beható tanulmányt írjon, s bizonyos tekintetben erkölcstelenséget követ el mindenki, aki a rövid kommentárok számát még eggyel gyarapítja.” 371
