Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Dúl Antal: Az abszolút struktúra (Reflexiók Hamvas Béla Scientia Sacrájához) (tanulmány)

és nem hal meg: ha már volt, többé nem szűnhetik, kezdet nélküli és végtelen” (Bhagavad gita, 20.). Enélkül a tudatfelszíntől elfedett bázistudás aktualizálása nélkül a hagyomány tanítása nem közelíthető meg. Ezt a „szupra-racionális” (észfölötti) és „szupra-individuális” (én-t meghaladó) tudást Guénon intuition intellectuel- le-nek, közvetlen értelmi belátásnak nevezi. Hamvas Béla úgy mondja: éberség, és a szó alatt metafizikai érzékenységet ért.

A hagyomány megértésének további nehézsége, hogy az értelmi előrehaladás és a tudás életrendi alkalmazása (realizáció) egymástól elválaszthatatlan. Ami megtanulható belőle, csupán tárgyi tudásanyag, de az „ismerethalmaz” — amint Hérak- leitosz mondja — nem tanít meg a „logosz” ismeretére. A személyes érintettségnek és érdekeltségnek arról a minimumáról, ahonnét a modern ember valamely iskolai tantárgyat eredményesen elsajátíthat, a hagyomány tanítása nem vehető birtokba. Ezért írja R. Abellio, hogy a tradíció „ ... se construit par le tóit” — ház, amelynek felépítését a tetején kell elkezdeni.

*

„Hagyománynak — írja Hamvas Béla — a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik”. (Patmosz 1.) E megfogalmazás jelentősége ma, amikor az emberiség számára egy új univerzalitás körvonalai kezdenek kibontakozni, rendkívül nagy. Bergyájev már évtizedekkel ezelőtt egy „új középkor” beköszöntését jósolta, amelynek arculatát nem a profán újkor történelmi kényszerei, hanem egyfajta szabad, személyes, váltásos áhítat fog kimunkálni. Századunk kulcsszava az információ. Globális mértékű tájékozódás igénye él bennünk, és a határok térben és időben érvényüket veszítették. „Minden esedékessé vált” — pontosabban maga a minden vált esedékessé. Az információ a világalakító erők befogadását jeleníti. Ennek csak szekunder megnyilatkozása az a roppant mennyiségű tárgyi ismeret, amelynek horizontális (tér és időbeli) közlekedését ma információnak 'tartanaik. Ami a létezésben valódi változást eredményez, miiindig „vertikális” (metafizikai) infarmációt jelent.

Európában, Montaigne óta a „minden” legitim műfaja: az esszé. Hamvas Béla bergyájevi igényű életművét ez a háttérből ható „minden” ellenpontozza. Az esszé az egyetlen, amelyen a művészet jelenlét-terem tő ihletének hőfokán szólni lehet — mint a Scientia Sacróiban ölvassulk — nemcsak arról, „amin az élet alapul” (a létezés materiális feltételei), hanem arról is, „amitől függ” (metafizikai meghatározói). A tudomány arról, hogy ún. metafizikai transzcendentálékról — az „egy”-ről, az „egész”-ről, a „minden”-ről,. a „semmi”-ről, a „személy”-ről, a „valóság”-ról, „igazság”-ról, a „lét”-ről — spekuláljon, régen lemondott. A filozófia az ismeretelméleti „ki”, „mit” és „hogyan” labirintus-útvesztőiben bolyong. A teológia? A mar- ginalitás rémképével viaskodva igyekszik menteni azt, ami már alig menthető, a vallásosság kialakult európai (ázsiai, afrikai, amerikai) alakzatait: a kereszténységet (a judaizmust, a buddhizmust, a hinduizmust, az iszlámot). Nem Imiiintha a ma emberének kevesebb spirituális igénye lenne. Éppen ellenkezőleg: több. Az anyag felé forduló évszázadok romhalmazán, ma a kitekintés tágasabb. Ebből a perspektívából, szól Hamvas Béla, nyilvánvalóvá vált, hogy hiteles életrendet partikuláris bázisra felépíteni többé nem lehet. Miután minden elmélet csődöt mondott, minden koncepció érvényét vesztette, minden izmus megbukott, nincs számunkra más járható út, mint a visszatérés, (vagy ami ugyanaz: előrelépés) az emberiség Iközös — tértől és időtől független — egyetemes örökségéhez: a hagyományhoz.

*

A tradíció metafizikai örökséget jelent, ezért élesen el kell határolni a szociális (vallási, etnográfiai, történelmi) hagyomány valamennyi típusától. A szociális hagyomány a különösség és különbözőség jegyében áll. A metafizikai tradíció kor, nép, vallás fölött egyetemes. „Hagyomány csak egy van, ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik.” (Scientia Sacra 1.)

363