Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
a gyerekekre, és egyébként is utál temetésekre járni. Végül Olga is lemaradt. Éppen Pálóczi temetésének a napján feküdt be a szülészetre. Ákos feszült hangulatban vezetett, s utazásunkat még egy incidens is megzavarta. Zólyom után megálltunk egy csárdában bekapni valamit, mert jócskán elmúlt már dél, s még hosszú út állt előttünk. Negyedóra sem telt el, és ugyanebbe a csárdába bevágtattak Csilláék meg a másik házaspár. Nem mondták, hogy neheztelnek Ákosra, de azért a maguk módján kimutatták. Oda sem jöttek az asztalunkhoz, hanem Ernő megkérdezte messziről, hogy hol van Olga. Szül, felelte röviden Ákos. A jókívánságok azonban elmaradtak, s Ernőék gyorsan elhúzták a csíkot. — Kezdődik — mondta Ákos. Elhallgattam a véleményemet. Nagy öröm tudni, hogy az egészséges ember morális reflexei hibátlanul működnek: csak egy hulla kell hozzá, s minden, ami hosz- szú ideig felbolydultnak, kaotikusnak vagy ellentmondásosnak Játszott, visszarendeződik abba az egyszerű képletbe, amelyben hajlamosak vagyunk újra szüzeknek vagy angyaloknak látni magunkat. Elvégre ki merné kétségbe vonni, hogy Ákosnak része volt Pálóczi halálában? Ami történt — botrány. Nem volt kedvem olcsó bölcsességeket kitalálni Ákos vigasztalására, ha fél tőle, hogy megkövezik, hadd féljen! A temetést azonban megúsztuk jelenetek nélkül: úgy zajlott le, ahogy minden temetés Európában. A gyászoló gyülekezet mély bánattól roskadozva hajtotta meg fejét a korporsó előtt, a nők sírtak, a református pap szépen és sokat beszélt. Ákosról azt sem tudták, kicsoda. Elmúlt a nyár és az ősz, a télen megbetegedtem, egy hónapig lábadoztam otthon. Február közepe volt, szibériai hideg. Leszoktam a dohányzásról, aztán újra rászoktam. Egyik délelőtt becsöngetett hozzám Ákos. Hónapok óta nem találkoztunk, de ez a körülmény engem inkább közelebb hozott Ákoshoz, mint eltávolított, talán mert az összbenyomásom róla sosem volt rossz, s az idő múlásával az emlékezés önkénye még inkább kiemeli azt, ami szimpatikus valakiben. Sísapka volt a fején, a lábán viszont félcipő, a hóna alatt pedig zöld reklámtáska, mint hamarosan kiderült, tele feljegyzésekkel és a naplója néhány kötetével. Egész délelőtt róla meg Pálócziról beszélgettünk. Feljegyzéseit otthagyta nálam, hogy olvassam el. Néhány nap alatt átböngésztem az irományait, aztán még sokáig magamnál tartottam. Eléggé rendszertelenül találkozgattunk, egy ilyen alkalommal a kisfiát tolta babakocsiban a korzón, s igen konszolidált benyomást tett rám. Naplójáról és feljegyzéseiről nem esett szó közöttünk. Nyár elején kaptam tőle két levelet. A leveleket egyazon napon hozta a postás, s csupán a véletlenen múlt, hogy először a hosszabb levelet olvastam el, talán azért, mert (talán tévesen) úgy gondoltam éppen, hogy ez a levél a fontosabb (hogy tudniillik éppen ezérrt iterjedelmesebb). Persze egyáltalán nem kell, ihogy ez így legyen. Kis fontolgatás után úgy döntöttem, hogy közrebocsátom mind a kettőt, éspedig abban a sorrendben, ahogy felbontottam. Íme az első levél: Kedves Barátom, bizonyára különösnek találod, hogy személyes beszélgetés helyett levélben fordulok hozzád, méghozzá egy olyan korban, amikor az ember elrejtőzni akar inkább, mint fölfedni magát. Hiszen csák a szenteknek meg az idiótáknak mines takargat- nivalójuk ebben a világban. De míg az előbbiek védett vagy már talán ki is pusztult állatfajta, az utóbbiaknak a dörzsöltebbik felére jellemzővé kezd válni, hogy mind kevésbé különbözik a sokaságtól, amely nemrég a megbízható átlag volt még, s hogy föl ne ismerd, szintén rejtőzködni kényszerül. Aki tehát ma fölfedi magát, se nem szent, se nam idióta, hanem valami egészen nyomás akla van rá. Aztán: a szó elszáll, az írás viszont megmarad. De én mégsem ezért írok neked. Mivel magam is szoktam fecsegni, furcsán fog hangzani éppen az én számból, pedig az igazat mondom: gyűlölöm a fecsegést és a szavakat. Te persze abból élsz, hogy sza312
