Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

gyott. Nem voltaik titkai, nem volt megközelíthetetlen, se megmagyarázhatatlan, nem volt ellentmondások között őrlődő fickó, hanem az a típus volt, akit a hallgatag- sága, a látszólagos zárkózottsága ellenére is viszonylag rövid idő alatt meg lehet ismerni. Kiszámítható volt, és éppen ezért megbízható. Ámokfutása, amellyel a házassága csődjére válaszolt, ezért ejtett mindnyájunkat, akik jól ismertük, zavarba. Most ez az ámokfutás is a végéhez közeledett. Ezt kellett volna észrevennem, illetve észre is vettem, csak arra nem gondoltam, hogy ez az új fordulat ilyen gyorsan fog majd tragikus végkifejlethez jutni. Lett volna okom aggódni, ha jobban odafigyelek. Már az is feltűnhetett volna, hogy nyíltan és sajnálkozás nélkül leszámolt a barátságaival. Ez tényleg újdonság volt. Nagyra nem tartotta őket azelőtt sem (csak Ákos képezett kivételt), ám egészen gyerekes ragaszkodással csüngött néha rajtuk, mint ha az elismerésüket akarta volna zsebre vágni egyszer s mindenkorra, holott ők fikarcnyival sem voltak okosabbak vagy tisztességesebbek nála. Balszerencséje kezdetén ez a túlfűtött ragaszkodás mindnyájunknak a terhére volt. Most mindenesetre kíméletlen volt hozzájuk. Harag nélkül káderezte le őket, sorra mind, s észrevételei telibe találták. A legjobban Lakatosékat utálta. Nem annyira a képmutatásukat, mind inkább azt a buzgalmat, amellyel a karrierjükön dolgoztak, s lassan, de kérlelhetetlenül kifejlődő ellenszenvébe talán egy csöppnyi irigység is keveredett. Lakatosék igazából nem voltak sikeremberek, csak éppen minden sikerült nekik, amibe belefogtak, s még azt sem állíthatta róluk, hogy nem a képességeik révén jutottak előre. Mind a ketten tehetségesek voltak a szakmájukban, s a politikai hátterükkel sem volt baj. Irigyelte, hogy a házaséletüket egyensúlyban tartják, irigyelte, hogy három gyerekük van, míg neki egy sincs, de a leginkább mégis azt, hogy az ő hajdani életfilozófiáját éppen Lakatosék valósították meg, a lehetőségeikhez képest szinte maradéktalanul. Eközben tudta, hogy mindez hazugság és porhintés. Tudta, hogy boldogtalanok, s hogy a siker máza alatt önzés, összeférhetetlenség és számítás van, s hogy a baráti gesztusaik nem konvertibilisek. A kor legtipikusabb figuráinak nevezte őket, olyan hősöknek, akikben a hősiesség utolsó maradékát is fölemésztette a kor semmiféle hősiességet, eredetiséget és egyénit meg nem tűrő irgalmatlan szürkesége, amely talán nem is mindig a fordított kiválasztás alapján működött, hanem a kiválasztott tehetség módszeres birkanyírása volt.

A nevemen szólított, mondta Ákos, a keresztnevemen, s ez a jól ismert hang, amelyet száz hang közül is azonnal megismert volna, most ugyanaz a hang volt, de mégis más, mint ahogy másképpen szól, ha belerúgunk, egy üres pléhvödör és másképpen a kövekkel teli. Mintha valami nehezék függött volna ezen a hangon, amitől a színe tömörebb és mélyebb, de legfőképp súlyosabb lett, s a fekvése is egészen szokatlan, noha mégis ismerős. Akár az Űr hangja is lehetett volna. Persze a mai világban hamarább szólítja meg az embert egy locsolókocsi, kerti törpe vagy a járdára kiállított szemeiteslkuka, mint az Űr, iaki végleg visszavonult halhatatlanságába és megismerhetetlenségébe, míg a szemeteskuka hamarosan akár a modern civilizáció egyik jelképévé is magasztosulhat, főleg hogy, Ákos úgy látta, egyre több embertársa kezdi egyszerű, nem formatervezett képét felvenni. Megfordult, és néhány lépésre a háta mögött megpillantotta Pálóczit. Fölháborodásának ezúttal azonban hangot is adott. Nem emlékezett már pontosan a mondatra, amelyet a düh lökött ki a torkából, arra azonban igen, hogy a dühös mondatot nem Pálóczinak ad- resszálta, hanem a párkáknak talán, vagy más, nem materializálható természetfölötti lénynek, amely ezt az ízléstelen komédiát újra meg újra eljátszatja vele. Dühös volt, mert felismerte az Egésznek a tökéletes káoszát, az összefüggésekben a végső összefüggéstelenséget, logikájában az abszurditást, démomiságában a 'legközönségesebb primitívséget. Tizenöt-húsz lépés lehetett a távolság közöttük. Pálóczi vagy rettenetesen részeg volt, vagy őrült, vagy mind a kettő. De szilárdan állt a járdán, kissé szétvetett lábakkal, s a kis terpesz parancsoló jelleget kölcsönzött a tartásának, valami tőle szokatlan kérlelhetetlenséget, amit Ákos nevetségesnek talált volna máskor, most azonban túlontúl elöntötte az agyát a vér. Csak arra tudott gondolni, hogy ez az ember halálos ellensége, noha tegnap vagy tegnapelőtt a legjobb barátja volt még. . . Hát igen, vissza akarja kapni Ólgát. Nem fogja vissza308